— Egyáltalán felfogod, mi zajlik körülöttünk? — robbant be Levente Lengyel a konyhába, mintha valaki a sarkában loholt volna. — Az előbb alig tudtam lerázni őket! Félóránként hívogatnak!
Emese Varga a tűzhely mellett állt, egyik tenyerét a hideg csempének támasztva. Úgy nézett a férjére, mintha most látná először. Odakint a szürke december lassan, fáradtan szórta a vizes havat az udvarra, és az egész tompa háttér olyan volt, mint egy díszlet egy jelenethez, ahol valaki mindjárt elveszíti az önuralmát.
— Kik azok az „ők”? — kérdezte kimerülten.
— Hát tudod… — legyintett Levente, majd azonnal áttért arra, ami őt igazán érdekelte. — Vizet tettél fel? Kapar a torkom, pokolian.
Lehuppant a székre, magától értetődő természetességgel, ahogy egy férj szokta, aki biztos benne, hogy minden jár neki. Emese szó nélkül megfordult, és feltette a vízforralót. A konyha szűk volt, meszelt falakkal; már nyáron elhatározták, hogy átfestik, de valahogy mindig fontosabb dolguk akadt. A sarokban egy öreg hűtőszekrény morgott, mintha külön életet élne, és rég belefáradt volna ebbe a családba.
Levente figyelte, ahogy Emese ide-oda járkál, és a tekintetében lassan sűrűsödött az ingerültség. Ezt a pillantást Emese jól ismerte.
— Szóval — kezdte Levente —, beszéltem az anyámmal. És szerinte nincs értelme az újévi ünneplésnek ajándék nélkül.
— Ajándék nélkül? — Emese felé fordult. — Miről beszélsz?
— Ne csináld már! — emelte fel a hangját. — Hiszen átbeszéltük! Az autóról!
— Mi „átbeszéltük”? — Emese hangjában olyan csend volt, hogy még a hűtő zúgása is halkabbnak tűnt. — Nem, Levente. Te beszéltél. Te diktáltál. Ráadásul nem is a saját elvárásaidat, hanem az anyádét.
— Muszáj megvenni! — mordult rá. — Az embereknek számít, mit mutatnak kifelé. Nézd meg Balázs Lakatos nagybátyád fiát: felhúzott egy egész házat a nulláról. Benedek Budai anyósának meg ott az új kocsi, és senki nem problémázik.
— Tehát hitelbe verjük magunkat csak azért, hogy mások mit gondoljanak?
— Van rá pénzünk! — csapott az asztalra. — A lakás eladásából!
Emese nyelt egyet, kiszáradt a szája.
— Az a pénz a bővítésre kellett volna. A gyerekre. Te magad mondtad…
— Most más időket élünk! — vágott közbe. — Anyám világosan megmondta: ha nem kap autót, ne is menjünk hozzá újévre. Téged nem enged be, engem sem, mert szerinte „a te nótádat fújom”. Úgyhogy ne hisztizzünk.
Emese ujjai rászorultak a bögrére, mintha attól tartana, hogy elszabadul benne valami.
— Vagyis nekem kell megvennem a te anyádnak egy terepjárót?
— A feleségem vagy! — kiáltotta egyszerre támadóan és panaszosan. — Kötelességed támogatni a férjedet! A családnak össze kell tartania!
Ekkor Emesében valami elmozdult. Nem tört össze — inkább elcsúszott, mint egy bútor, amit hosszú mérlegelés után áthelyeznek.
Halkan kérdezte:
— Akkor ez a választás: vagy megveszem az autót az anyádnak, vagy ti ketten nem ültök velem egy asztalhoz újévkor?
— Pontosan — nézett rá Levente, mintha csodálkozna, hogy egyáltalán rákérdez. — Elmagyaráztam már.
„Na tessék. Ez az a szűk rés, amin át akar préselni” — futott át Emese fején.
Kifújta a levegőt, mosoly nélkül.
— Értem — mondta.
— Mit értesz? — gyanakodva hunyorgott Levente.
— Mindent — felelte Emese, miközben felállt. — Szó szerint mindent.
Bement a hálószobába, és becsukta az ajtót. Nem csapta be. Ellenkezőleg: túlságosan halkan zárta.
Odakint Levente morogva matatott, edények csörrentek. Emese a szekrénynek támasztotta a homlokát, és arra gondolt, hogy benne már régóta repedeznek bizonyos belső rétegek. Ő nem hallotta ezt a roppanást — de Emese igen.
Reggel Levente fütyörészve ment el. Biztos volt benne, hogy Emese „megérett”. Hogy tovább lehet nyomni ugyanazzal a módszerrel, amit három éve gond nélkül alkalmazott.
Amint becsukódott mögötte az ajtó, Emese elővette a bőröndöt.
Nem azért, hogy elmenjen.
Hanem hogy útra keljen.
Úgy döntött, mielőtt bármit végleg lerombolna, meg kell értenie, honnan ered mindez.
A vonat, amely abba a városba vitte, ahol Bernadett Székely élt, hideg volt és zajos. A hó nagy pelyhekben csapódott az ablakhoz, a táj pedig színtelennek tűnt a koszos üveg mögött. Emese az úton azon gondolkodott, milyen gyakran estek egybe az „anyai kérések” azzal, hogy Leventének új telefonja lett, drága kabátja, vagy friss sportcipője „hogy ne fájjon a lába”.
És ez az autó — ez már az utolsó csepp volt.
Mert most, az év végén, amikor mindenki tervekről, családi összejövetelekről és ünnepi asztalokról beszélt, Emese hirtelen felismerte: nekik nincs családjuk. Csak egy előadásuk van. És az rosszul sikerült.
Bernadett Székely háza a település szélén állt, és Emese már messziről érezte, hogy ez a látogatás több lesz egyszerű beszélgetésnél.