— Elég legyen, Ildikó Fekete! Ez nem az ön lakása, és nem maga fog itt döntéseket hozni! — csattant fel végül Réka Lengyel, amikor elfogyott a türelme.
— Szerinted ez a függöny nem lenne szép a konyhába? — lapozgatta tovább rendületlenül Ildikó Fekete a magával hozott textilmintás katalógust. — Zöld az alapja, apró hímzéssel. A sarki boltban most le is van árazva.
Réka lassan felnézett a laptop képernyőjéről, majd mély levegőt vett, mintha ezzel próbálná összeszedni magát. Két hét közös lakás után ez volt legalább a harmadik alkalom, hogy ugyanerről a témáról kellett vitázniuk.
— Ildikó — kezdte kimérten —, Tiborral alig fél éve újíttattuk fel a konyhát. Ráadásul ez csak ideiglenes megoldás, amíg az ön lakásában tart a felújítás.
— Ideiglenes? — szorította össze az ajkát az anyós. — De még az átmeneti időszakban is jólesik, ha az ember otthon érzi magát. És valljuk be, ez a mostani függöny borzasztóan sötét, alig engedi be a fényt.
Tibor Erdélyi a kanapén ült, a telefonját bámulta, és úgy tett, mintha a hírek teljesen lekötnék. Réka azonban pontosan tudta, hogy már jó ideje ugyanazt az oldalt görgeti.
— Anya… nekünk ez így megfelel — szólalt meg végül Tibor, alig hallhatóan.
— Ahogy gondoljátok — csukta össze a katalógust Ildikó Fekete kissé sértődötten. — Én csak segíteni akartam. Mindig a legjobbat szeretném.
Réka összeszorította az állkapcsát. „Két hét” — ismételgette magában. „Csak két hét, aztán visszaköltözik, amint a felújítás miatt beázott lakása elkészül.”
A két hétből azonban hamarosan egy teljes hónap lett. Ildikó Fekete fokozatosan belakta a lakást. Először csak a kedvenc bögréje jelent meg a konyhaszekrényben. Később virágok kerültek az ablakpárkányra, majd egy kisebb könyvhalom a nappali asztalára.
— Rékácska, holnap áthívnám Zsuzsanna Szilágyit egy teára, ugye nem bánod? — kérdezte egy este vacsora közben.
— Zsuzsanna Szilágyit? — nézett fel meglepetten Réka.
— Igen, a régi szomszédomat. Húsz évig laktunk egymás mellett, nagyon kedves nő. Megismered majd, és…
— Ildikó — vágott közbe higgadt hangon Réka —, mi Tiborral mindketten dolgozunk, és ez a lakás nem nagy. Nem biztos, hogy jó ötlet vendégeket fogadni.
— Vendégeket? — tárta szét a karját az anyós. — Ugyan már, ő a barátnőm! Csak teázunk egyet. Mindenről én gondoskodom.
Réka Tiborra pillantott, de a férfi megint úgy tett, mintha nem hallaná a beszélgetést.
— Tibor, kérlek, mondj valamit — szólt rá végül.
— Mit mondjak? — vont vállat. — Anyának igaza van. Nem tart sokáig, és nem nagy ügy, ha átjön egy ismerőse.
Így jelent meg nem sokkal később a lakásban Zsuzsanna Szilágyi, a magasra tupírozott frizurájú, határozott fellépésű asszony, aki élvezettel mesélt mások dolgairól. Nem sokkal utána csatlakozott Tímea Kertész, Ildikó Fekete egykori munkatársa, vékony, szigorú tekintetű nő. Majd betoppant Zoltán Simon is, akit az anyós egyszerűen csak „régi jó ismerősként” mutatott be.
Réka egy munkanap végén fáradtan ért haza, és idegen embereket talált a konyhában. Teáztak, nevetgéltek, és azokat a csokoládékat ették, amelyeket ő vett magának. Úgy viselkedtek, mintha a saját otthonukban lennének.
— Pontosan ezt mondtam én is a fiamnak — hallotta Ildikó Fekete hangját az előszobából. — A mai fiatalok már egészen mások. Telefon, internet, mindenféle kütyü… eltűntek a régi, emberi kapcsolatok.
— Teljesen igazad van — helyeselt Zsuzsanna Szilágyi. — Az én menyem, Viktória Török, is állandóan a telefonját nyomkodja. Hiába mondom neki, hogy beszélgessünk inkább, csak legyint.
Réka kényszeredett mosollyal köszönt, majd szó nélkül a hálószobába vonult. A falak azonban vékonyak voltak, és minden szó áthallatszott.
— Tibor, ez így nem mehet tovább — mondta később, amikor szombaton ebédidőben egy kávézóban ültek, az egyetlen helyen, ahol nyugodtan beszélhettek. — Már majdnem két hónap eltelt. Anyukádnál a felújítás rég véget ért.
— Tudom — sóhajtott Tibor. — Csak… ott egyedül van. Apa halála óta teljesen magára maradt.
— Megértem, de nem erről volt szó. A lakásunk átjáróházzá vált. Tegnap Zoltán Simon este tizenegyig itt ült, feltekerte a tévét, és akciófilmet nézett!
— Jó ember, csak kicsit hangos.
— Nem ez a lényeg. Hanem az, hogy anyád úgy viselkedik, mintha ő lenne a házigazda. Még a nappalit is átrendezte!
— Így kényelmesebb lett…
— Tibor! — emelte fel a hangját Réka, mire néhány vendég feléjük nézett. — Két évig válogattuk a bútorokat. Úgy rendeztük be, ahogy nekünk tetszett, és ő mindent átpakolt, anélkül hogy megkérdezett volna!
Tibor tehetetlenül széttárta a karját.
— Idős már… és mégiscsak az anyám.
— Én pedig a feleséged vagyok. Ez a mi otthonunk, nem egy panzió.
— Adjunk neki még egy kis időt — kérlelte Tibor. — Vissza fog költözni, csak alkalmazkodnia kell az egyedülléthez.
Csakhogy Ildikó Fekete eszében sem volt visszaköltözni. Egyre természetesebben viselkedett, mint a lakás úrnője.
Egyik este Réka észrevette, hogy a vitrines szekrényből hiányzik néhány porcelánfigura és egy régi, faragott ékszerdoboz.
— Ildikó — lépett be a konyhába —, nem látta azt a kis fadobozt, ami a vitrinben volt?
— Azt a régi vacakot? — felelte könnyedén az anyós, miközben a lábosban kavart. — Kidobtam. Meg azokat a csúnya szobrokat is. Egyáltalán nem illettek ide.
Réka mellkasában elszorult valami.
— Kidobta? A nagymamámtól kaptam…
— Drágám, az csak ócska lom volt. Minek ragaszkodni ilyen holmikhoz?
Réka leült, és alig tudta visszatartani a könnyeit. Az a doboz volt az utolsó kézzelfogható emlék a nagymamájáról.
— Nem volt joga hozzá — mondta csendesen.
— Csak rendet tettem — vont vállat Ildikó Fekete. — A régi tárgyak rossz energiát hoznak.
Aznap este Réka és Tibor komolyan beszélgettek. Tibor végül megígérte, hogy szól az anyjának. Másnap bocsánatkérés következett, bár inkább kötelességből, mint őszintén.
Néhány napig feszült csend uralkodott a lakásban, majd egy este Ildikó Fekete váratlanul megszólalt:
— Gyerekeim, beszélnünk kell a jövőről — mondta komolyan, összekulcsolt kézzel. — Sokáig gondolkodtam, és ideje véglegesen megoldani a lakáskérdést.
Réka gyanakodva nézett rá.
— Mire gondol pontosan? — kérdezte óvatosan, érezve, hogy a következő mondatok újabb fordulatot hoznak majd.