Marcell sietve az ajtóhoz rohant, hogy útjukra engedje a költöztetőket. Fel sem merült benne, hogy Viktória esetleg saját kezébe veszi a dolgot. Pedig pontosan ez történt. A nő előkapta a telefonját, felhívta Marcell édesanyját, és diadalmas hangon közölte vele, hogy előkerült egy fülbevaló. Mondta, vigyék el a nagymamának a hírt, hadd örüljön, hiszen az ékszert állítólag még a nagypapa ajándékozta neki.
A vonal túlsó végén kínos csend telepedett meg. Az anya és a nagymama értetlenkedve hallgattak: semmiféle fülbevalóról nem tudtak. A nagymamának soha nem volt kilyukasztva a füle, az ékszeres dobozában pedig soha nem lapult ilyesmi.
Amikor Marcell visszatért a szobába, Viktória már fortyogott. Rátámadt szóban, mindent a fejéhez vágott, amit addig magában tartott. Tagadni teljesen felesleges lett volna. Meglepő módon Marcell megkönnyebbült. Régóta gyötörte a gondolat, hogy nem akar házasságot, csak épp nem volt bátorsága kimondani. Viktória kiabált, sértésekkel dobálózott, ő pedig némán tűrte, mintha már nem is róla beszélnének.
— Én hozzád akartam feleségül menni? — csattant fel a nő. — Még meg sem volt az esküvő, te máris félreléptél. Kivel hemperegtél itt, amíg nem voltam itthon?
— És te hűséges voltál hozzám Spanyolországban? — kérdezett vissza Marcell fáradtan. — Kétlem. A déli férfiak rajonganak a szőkékért. Zárjuk le ezt normálisan. Váljunk el békében. Nem szeretlek. Sajnálom.
Viktória közölte, hogy többé látni sem akarja, majd kiviharzott, úgy bevágva az ajtót, hogy a mennyezetről peregni kezdett a meszelés.
Marcellben nem maradt fájdalom. Egyedül a kanapét sajnálta, amely egyáltalán nem volt rossz darab. Megőrizte Anikó illatát és annak az éjszakának az emlékét, amikor ketten voltak. Szerencse, hogy a felújítás még nem indult el — ugyanolyat majd vesz helyette.
Alighogy Viktória elment, Marcell azonnal tárcsázta Anikót, és közben attól rettegett, hogy a szám már nem él.
De felvette.
— Anikó, Marcell vagyok Gödöllőről. Megtaláltam a fülbevalódat!
— Marcell… el sem hiszed, mennyire örülök!
— Elhozom neked. Mondd meg a címed — kérte.
— Inkább azt mondd, melyik vonattal jössz, kimegyek eléd az állomásra.
Ezzel minden eldőlt. Nem volt visszaút. Marcell megnézte az interneten a Pápa felé tartó járatokat, majd mellékesen kanapékat is böngészett. Visszatér még, és megrendeli.
Az úton végig Anikóra gondolt, újra és újra felidézte azt az éjszakát. Mindjárt látja. De mi van, ha semmi sem lesz belőle? Az izgatottságot kétely váltotta fel. Egy teljes év telt el. Mi van, ha már eljegyezték?
A pályaudvaron kilépett a kocsiból, és azonnal megpillantotta. Pontosan olyannak, amilyennek megőrizte: alacsony, törékeny, sűrű, göndör hajjal. De vajon változhat-e valaki egy év alatt? Igen. Minden megváltozhat.
Pár másodpercig csak nézték egymást, aztán Anikó odalépett és átölelte. Így maradtak, míg a peron teljesen ki nem ürült.
— Tudtam, hogy menyasszonyod volt — szólalt meg halkan.
— Honnan? És miért csak volt?
— Három hónappal később jártam Gödöllőn. A nagymamád mondta. Ha elvettél volna, nem jöttél volna el hozzám. Megkértem, hogy ne szóljon neked.
— Esküvő nem lesz. Próbáltalak elfelejteni. Aztán előkerült a fülbevalód. Pont jókor. Szinte a lábam elé gurult. Tudtam, hogy jel. Ezért vagyok itt. Először újat akartam venni, aztán rájöttem, hogy ez talizmán.
Így történt, hogy egy apró fülbevaló időben előkerült, és megmentette Marcellt a Viktóriával kötendő házasságtól. Egy darabig csak lopva találkoztak: hol ő utazott Anikóhoz, hol a lány ment hozzá. Végül Marcell összeszedte a bátorságát, Pápára költözött, és munkát vállalt.
Az esküvőn Anikó azt a bizonyos fülbevalót viselte. Közös jelképükké vált. Marcell édesanyja hamar megszerette a lányt. Később visszaköltöztek Gödöllőre, abba a lakásba, ahol minden elkezdődött…
„A bordád leszek, amely mindig a szíved alatt pihen, és megőrzi a szeretetét örökre. Én leszek az, aki méltó folytatása a nevednek. Hiszek benned. Hamarosan találkozunk, szerelmem…”
„Levél a jövendő férjemhez” – ismeretlen szerző
„Aki igazán szeret, nem kíván más vizet, csak azt, amely a kedves forrásából fakad. Szeretet nélküli házasságban alig két hónap, és a forrás vize megkeseredik.”
Stendhal