A költöztetők nem bajlódtak azzal, hogy darabokra szedjék az öreg kanapét; úgyis a lomtalanításra ment. Fejszével és feszítővassal estek neki. A karfák már a falnál sorakoztak, amikor a hátlap következett. Ekkor valami csörrent egyet, majd végiggurult a padlón. Egy apró, fényes tárgy csúszott ki a bútor alól, egyenesen Marcell Kozma cipője elé. Lehajolt, és felvette: egy kicsi arany fülbevaló volt, benne halvány fehér kő.
Egyszerű, sallangmentes darab.
Nem maradt benne kétség: pontosan ez az. Marcell a tenyerében forgatta, a szíve pedig hangosan vert, mintha dobot ütne odabent. Az emlékek örvénye hirtelen visszarántotta a múltba…
Marcell hétköznapi családban nőtt fel. Az édesanyja óvónőként dolgozott, az apja buszt vezetett.
— Tanulj rendesen, fiam, szerezz diplomát — biztatta az apja. — Akkor majd jól keresel, talán még vállalkozásod is lesz. Viszed valamire, nem úgy, mint mi.
— Az iskola fontos, ez igaz — tette hozzá az anyja —, de kezdőtőke nélkül nincs üzlet. Nekünk honnan lenne pénzünk? Olyan lányt kellene elvenned, akinek tehetős a családja, akkor minden meglesz. Mi mindent két kézzel dolgoztunk össze: se vagyon, se befolyás, se végzettség nem állt mögöttünk.
— Ugyan már — legyintett az apa. — Rosszul éltünk volna? Nézd meg, milyen embert neveltünk.
— Épp erről beszélek — makacskodott az anya. — Tanulás, és okos házasság. Lányból nincs hiány, de ne az első jöttmentet válaszd. A szerelem szép dolog, de a jövőt is mérlegelni kell.
Marcell meghallgatta őket, és hallgatott.
A természet nem fukarkodott vele: jóképű volt, a lányok figyelmét már az iskolában sem nélkülözte. Könnyedén bejutott az egyetemre, és ott beleszeretett Viktória Váradiba, az évfolyam legszebb lányába, egy modellalkatú szőkébe. Előadásokon mindig egymás mellé ültek. Látványos párt alkottak, mintha egymásnak teremtették volna őket.
Marcellt hidegen hagyta, kik Viktória szülei. Vele akart élni, nem a családjával. De a háttér sem volt akármi: az édesanyja szemészorvosként dolgozott, tiszta, nyugodt szakmában, az apja pedig bútorkereskedelemmel foglalkozott.
Sokan áhítoztak Viktória után, mégis Marcellt választotta. Eleinte minden simán ment, ám amikor a kapcsolatuk komolyabbá vált, Viktória egyre inkább irányítani kezdett. Szóvá tette Marcell öltözködését, divatos, márkás ruhákat akart ráadni. Erre azonban nem futotta Marcell pénzéből. Viktória végül maga vásárolt neki holmikat, de Marcell túl büszke volt ahhoz, hogy elfogadja az efféle drága ajándékokat. Veszekedések kerekedtek.
— Szégyellsz engem? — kérdezte Marcell.
— Dehogy — felelte Viktória. — Az ember külseje számít. Van pénzem, megengedhetem magamnak, hogy csinosan öltöztesselek.
— Nem — rázta a fejét Marcell. — Ezzel megalázol. Ráadásul nem is a te pénzed, hanem az apádé.
— Mit számít az? — vont vállat a lány.
Marcell azonban nem engedett az elveiből. Viktóriának végül vissza kellett lépnie, ha nem akarta elveszíteni őt.
A szülők hamar észrevették, mennyire szerelmes a fiuk, és kérték, mutassa be a lányt. Az anyja gondosan készült: finom ebédet főzött, ünnepien megterített. Az egyszerű családoknál azonban az étkezés is egyszerű, kések ritkán kerülnek az asztalra.
Viktória halkan szólt Marcellnek, hogy hozzon neki kést. Olyan evőeszköz azonban, amilyet ő megszokott, sosem volt a háznál. Be kellett érnie egy sima konyhakéssel. A szülők figyelték, hogyan használja, összenéztek. Marcell ekkor érezte meg igazán a különbséget Viktória világa és a saját családja között. Nem a szülei miatt szégyenkezett — hanem önmaga miatt.
— Szép lány, udvarias is — sóhajtott később az anyja. — De nehéz dolgod lesz mellette, fiam, nem egy ligában játszotok, és ezt a gondolatot nem tudta kiverni a fejéből.