Marcell sokáig csak forgolódott a keskeny ágyon, minden mozdulatára panaszosan nyekkent a régi matrac. A sötétben képtelen volt megnyugodni, a gondolatai újra és újra ugyanoda kanyarodtak vissza.
— Alszol? — szólalt meg hirtelen Anikó a fal túloldaláról.
— Nem — felelte Marcell, és önkéntelenül visszatartotta a lélegzetét.
— Nekem sem megy. Gyere át hozzám — mondta halkan a lány.
Marcell óvatosan feküdt mellé a kanapéra, ügyelve arra, hogy ne érjen hozzá. Anikó azonban magától közelebb húzódott, és attól a pillanattól kezdve minden elvesztette az éleit. Az események összemosódtak, mintha egy színes kaleidoszkóp forgott volna körülöttük. Csak pirkadatkor nyomta el őket az álom.
Amikor Marcell felébredt, az első gondolata az volt, hogy a nagymamája hazajött, mert az egész lakást palacsinta illata töltötte be. A konyhába érve azonban Anikót találta ott, aki az ő hosszú pólójában sürgött-forgott. Marcell nesztelenül mögé lépett, átkarolta, és magához húzta. A reggeli végül jóval később került az asztalra, mint tervezték.
— Jaj, elkések! — ugrott fel hirtelen Anikó. — Még el kell mennem a barátnőmhöz a holmimért. — Kapkodva kezdett öltözködni.
A mondat fájón hasított Marcellbe. Egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy Anikónak mennie kell.
— Maradj még egy napot — kérlelte. — Valahogy majd megoldjuk.
El sem tudta képzelni, hogyan engedi el úgy, hogy talán soha többé nem látja.
— Nem lehet — rázta meg a fejét Anikó. — Anyu már hívott, vár rám.
Gyorsan ettek, majd pakolni kezdtek. Ekkor Anikó hirtelen megtorpant.
— Az egyik fülbevalóm eltűnt.
Felforgatták az ágyneműt, széthúzták a kanapét, benéztek alá, végigkutatták a lakást, de a fülbevaló mintha nyomtalanul eltűnt volna.
— Lehet, hogy a klubban esett ki — vetette fel Marcell.
— Lehet… de nincs idő visszamenni. Valószínűleg már valaki megtalálta — mondta Anikó elcsukló hangon.
— Anikó, talán ez egy jel… maradj — próbálkozott újra Marcell.
A lány azonban annyira zaklatott volt, hogy majdnem elsírta magát. Marcell végül taxit hívott.
Épp csak elérték az állomást, mielőtt a vonat elindult volna.
— Miért ilyen fontos az a fülbevaló? — kérdezte Marcell búcsúzáskor. — Ritkán láttalak ennyire kétségbeesettnek.
— Apukámtól kaptam — felelte Anikó. — Egy évvel később meghalt. Amulettként hordtam, mindig akkor, amikor valami igazán számított.
— Értem… add meg a számodat. Ha előkerül, azonnal hívlak.
Alig mentette el Marcell a telefonszámot, a szerelvény már mozgásba lendült. Úgy érezte, mintha a szíve és a lelke is a vonattal együtt távozna Anikó után. Belül kongó üresség maradt, és minden értelmét vesztette.
Marcell ennek ellenére visszament a klubba, végigjárta azokat a helyeket, ahol együtt voltak, majd újra átkutatta a lakást. Hiába. A fülbevaló nem került elő. Többször felhívta Anikót, de a beszélgetések erőltetettek voltak. Mit is ígérhetett volna? Semmit. Ott volt az életében Viktória Váradi, és valószínűleg Anikónak is akadt valakije. Végül csak annyit mondott, hogy nem járt sikerrel.
— Hagyd — kérte Anikó a vonal túlsó végén.
Marcell megpróbálta.
Az egyetem lezárult, dönteni kellett a jövőről. Marcell megtette azt, amit mindenki várt tőle: megkérte Viktória kezét. Gyűrűválasztás közben megakadt a szeme egy fülbevalón, amely kísértetiesen hasonlított arra, amit Anikó elveszített.
— Mit nézel ilyen sokáig? — kérdezte Viktória.
— Fülbevalókat.
— Ugyan már, túl egyszerűek. Olcsó hatásuk van — legyintett a lány.
Marcell arca elvörösödött, de nem szólt.
Az esküvő szervezése közben Viktória apja felajánlotta, hogy lakást ad a fiataloknak. Marcell azonban meglepő határozottsággal visszautasította.
— Mindent saját erőből akarsz elérni? — bólintott elismerően a leendő após. — Tisztelem.
Végül a nagymama engedte át nekik a lakást, ő pedig Marcell szüleihez költözött. Egyre gyengébb lett, gyakran betegeskedett, és már nem bírta egyedül.
Az esküvőig hátralévő hónapban Viktória elhatározta, hogy felújítják a lakást. Megjelentek a költöztetők, hogy elszállítsák a régi bútorokat, másnap pedig már a festők jönnek…
— Ez kié? — kérdezte Viktória, amikor hátulról odalépett Marcellhez.
A fiú összerezzent.
— Nem tudom… talán a nagymamáé. A nagyapjától kapta régen. Emlékszem, mennyire elkeseredett, amikor az egyik párja eltűnt — hazudta Marcell.
— Akkor hívd fel, hadd örüljön, hogy megkerült — jegyezte meg gúnyosan Viktória.
Ebben a pillanatban a költöztetők végleg szétfeszítették a régi kanapét, és nekiláttak kivinni a lakásból.