Viktória Váradi elment.
— Anya, mi köze ehhez a te tanácsaidnak? — fakadt ki Marcell Kozma. — Én Viktóriába szerettem bele, nem a szüleibe. Talán nem volt szimpatikus neked?
— Dehogynem — vont vállat az anyja. — Szép, illedelmes lány, csak… nem mindenkinek áll jól ugyanaz a kalap.
— Mondtam én, hogy ne szólj bele — tette hozzá higgadtan az apja. — Az ő élete, neki kell eldöntenie, kivel akar együtt élni.
Az anya csak legyintett, mintha lezártnak tekintené a vitát.
Marcell viszont a következő napokban megszállottan gyakorolta a kés használatát. Nem akarta újra kellemetlen helyzetben találni magát, hiszen hamarosan őt is bemutatják Viktória szüleinek. Fontos volt neki, hogy ne valljon szégyent.
A találkozás végül minden várakozását felülmúlta. Viktória családja művelt, visszafogott emberekből állt, nyomát sem látta fennhéjázásnak. Az édesanyja inkább tűnt Viktória idősebb nővérének, mintsem anyjának. Az apja pedig egyáltalán nem felelt meg annak a képnek, amit Marcell egy üzletemberről elképzelt: egyszerű volt, közvetlen, és még csak nem is használt kést az asztalnál. Marcell előzetes gyakorlása mégis meghozta az eredményét — Viktória elismerő mosolya mindent megért.
— Tetszettél a szüleimnek — mondta később a lány. — Apám mindig azt mondja, hogy a legjobb férjek az egyszerű, tisztességes srácokból lesznek. Valahogy hasonlítasz rá. A karriered miatt pedig ne aggódj, majd segít.
Viktória egyre gyakrabban hozta szóba az esküvőt: melyik étteremben legyen a lagzi, hová utazzanak nászútra, mit kell majd intézni. Mindig hozzátette, hogy az apja mindent elrendez. Marcellben azonban nőtt a feszültség. Nem akart mások pénzéből élni, főleg nem Viktória családjáéból. Még tanult, nem volt állása, és pontosan tudta, hogy nem tudná megadni azt az életszínvonalat, amihez a lány hozzászokott. Ahogy a szülei, úgy ő sem érezte helyesnek, hogy eltartott legyen.
— Jól gondolod, fiam — bátorította az apja. — Ne add el magad egy tál lencséért.
A barátai sem hagyták ki a ziccert.
— Még meg sem nősültél, de már Viktória papucsa alatt élsz — ugratták.
Marcell nevetve hárította a megjegyzéseket, de a gondolat elült benne. Aztán megnyugtatta magát: előtte állt még az utolsó egyetemi év, hivatalos lánykérésről pedig szó sem volt. Esküvőről beszélni addig korai. Viktória hajlamos volt helyette is dönteni — de az élet még hozhat fordulatokat.
A nyári vizsgák után Viktória a szüleivel Spanyolországba utazott. Mint kiderült, ott saját házuk is volt.
Amint a lány elutazott, Marcell szinte megérezte a szabadság ízét. Végre több időt töltött a barátaival, és egy klubban pillantotta meg Anikó Vinczét. Nem volt klasszikus szépség, inkább kedves jelenség. Mindenki ugrált a lüktető zenére, ő viszont finoman, könnyedén mozgott, mintha csak magának táncolna.
Időnként magasba lendítette a karját, félresöpörte göndör haját, kivillantva karcsú nyakát, majd lágy csípőmozdulatokkal folytatta. A haja selymesen omlott vissza a vállára. Marcell nem tudta levenni róla a szemét.
Viktória is gyönyörűen táncolt, de mindig a figyelemnek. Anikó ezzel szemben önmagáért mozgott, élvezte minden pillanatát.
Marcell megjegyezte, melyik asztalhoz ül le, odalépett hozzá, és felkérte egy táncra. Így ismerkedtek meg. A lány Gödöllőre érkezett látogatóba egy barátnőjéhez, ő is végzős volt az egyetemen.
— Az Anikó az Anikó, mint az ábécé? — viccelődött Marcell.
— A szüleim keresztnevének kezdőbetűiből — Konstantin és Ildikó — magyarázta mosolyogva.
— Fantasztikusan táncolsz. Nincs kedved sétálni egyet? Itt bent elég fülledt a levegő — javasolta Marcell.
— A barátnőimmel jöttem — bizonytalanodott el Anikó.
— Elkísérlek később.
Az esti Gödöllő utcáin sétáltak, sokáig nézték a kivilágított hidakat, ahogy lassan megmozdulnak az éjszakában.
— És most hogyan jutok haza? — kapott észbe hirtelen Anikó. — A híd már a másik oldalon van!
— Szólj a barátaidnak — nyugtatta meg Marcell. — A nagymamám itt lakik nem messze. Most nincs otthon, elutazott, a lakás üres. Ott maradhatsz egyedül, vagy maradok veled. Ígérem, nem leszek tolakodó.
A konyhában ültek, teát ittak, ropogós karikákat majszoltak, és beszélgettek. Minden olyan könnyűnek tűnt, mintha régóta ismerték volna egymást. Marcell a nagy szobában vetette meg Anikónak a fekhelyet a kanapén, ő maga pedig a nagymama hálójába vonult. A tudat, hogy a fal túloldalán Anikó alszik, ébren tartotta, és sokáig csak a mennyezetet bámulta, miközben a csend egyre sűrűbb lett körülötte.