A bankszámlákról volt szó. A kártyákat már letiltotta, de pontosan tudta, hogy ez önmagában kevés ahhoz, hogy valóban megállítsa, ami eddig zajlott.
A telefon ismét felvillant az asztalon. Aznap este talán tizedszer. Miklós Balog neve világított a kijelzőn. Fruzsina elfordította a fejét, mintha a készülék puszta látványa is terhes lenne.
— Nem veszed fel? — kérdezte Tímea Székely, miközben kissé oldalra billentette a fejét.
— Mindent elmondtam neki, amit kellett — felelte Fruzsina halkan, de határozottan.
Ebben a pillanatban éles, türelmet nem tűrő csengetés hasított a lakás csendjébe. Tímea az ajtó felé indult, ám Fruzsina reflexből megragadta a csuklóját.
— Ne. Ő az.
— Fruzsina! — hallatszott Miklós hangja az ajtó túloldaláról. — Tudom, hogy itt vagy! Nyisd ki, beszélnünk kell!
Tímea kérdőn nézett a barátnőjére. Fruzsina mély levegőt vett, majd bólintott.
Miklós szinte berobbant a lakásba. Kabátja csuromvizes volt az esőtől, tekintete zaklatott, leheletéből pedig egyértelműen érződött az alkohol.
— Teljesen elvesztetted az eszed? — lépett közelebb. — Felhívtam az összes barátnődet! Anyám teljesen kikészült!
— Természetesen megint az édesanyád érzései a legfontosabbak — jegyezte meg Fruzsina fagyosan. — Mit akarsz, Miklós?
— A pénzemet! — csapott ököllel az asztalra. A teáscsésze megugrott. — Nincs jogod letiltani a közös számlákat!
— Közös? — Fruzsina lassan felállt. — Beszéljünk őszintén. Ki fizette be a lakás önerőjét? Én. Ki törleszti a hitelt? Én. Kié az autó a garázsban? Az enyém. Melyik pénzedről beszélsz pontosan?
Miklós arca elsápadt, keze ökölbe szorult.
— Hát mi egy család vagyunk! Mindennk közös!
— Család? — Fruzsina felnevetett, de a hangjában semmi vidámság nem volt. — A család nem lop a családjától. Nem hazudik. Te már régen döntöttél, Miklós. És nem engem választottál.
Az ablakhoz lépett, és az esőáztatta utcát figyelte. Ott kint maradt valahol a régi élete, ami most már idegennek tűnt.
— Beadom a válópert — mondta csendesen. — Az autó az enyém. A lakás is. A pénzért pedig fordulj az anyukádhoz.
Miklós mozdulatlanná dermedt, mintha nem értené, amit hallott.
— Te… ezt nem teheted meg. Mi…
— De, Miklós. Ennyi volt — fordult felé Fruzsina. A szemében nem volt harag, sem fájdalom, csak üresség. — Menj el.
Még állt egy percig, aztán sarkon fordult, és kiviharzott. Az ajtócsapódás megremegtette a falakat.
Tímea óvatosan odalépett hozzá.
— Biztos vagy benne?
Fruzsina bólintott, miközben az üvegen legördülő vízcseppeket nézte.
— Régóta meghozta a döntéseit. Minden egyes átutalásnál. Minden hazugságnál. Minden alkalommal, amikor Judit Orosz érdekeit a mieink elé helyezte.
A telefon újra megszólalt. Margit Gál neve jelent meg. Fruzsina ránézett a kijelzőre, majd kikapcsolta a készüléket.
— Elég volt. Mától magamért élek.
Odakint egyre jobban esett az eső. Valahol a városban az immár volt férje ázott a zuhéban, az anyja pedig zokogott a tágas lakásában. Ez azonban többé nem érdekelte.
A tükör elé lépett, eligazította zilált haját. A visszfényben egy másik nő nézett vissza rá: határozott, erős, szabad.
— Holnap ügyvédhez megyek — mondta Tímeának. — Aztán… majd meglátjuk.
Az asztalon egy gyertya utolsó fénye pislákolt, különös árnyékokat rajzolva a falra. Kint mennydörgés morajlott, de ebben a kicsi, biztonságos lakásban csend volt. Nyugalom. Olyan, amilyet hosszú évek óta először érzett.