Fruzsina Váradi szándékosan a legdrágább alapanyagokat válogatta össze a vacsorához. Lazacfilé, friss osztriga, egy palack francia bor – mindennek az volt a célja, hogy lenyűgözze az anyósát. Bár legbelül tudta, hogy teljesen mindegy: Judit Orosz úgyis talál majd valami kifogásolnivalót.
Sóhajtva igazgatta meg az asztalon a szalvétákat. Miklós Balognak hétre kellett volna hazaérnie a munkából, de a megszokott módon megint késett. Az anyja viszont már egy órája megérkezett „segíteni”, és azóta a fotelben ült, mintha csata előtt álló hadvezér lenne.
— Meddig fogsz még itt ácsorogni ezzel az ostoba arckifejezéssel? — szűkítette össze a szemét Judit Orosz. — Vagy végre töltesz nekem egy teát?
Fruzsina összeszorította az állkapcsát, de mosolyt erőltetett az arcára.
— Máris, persze.
A forró vizet a csészébe öntve igyekezett nem remegni a dühtől. A kanna súlya vetekedett a türelmével.
Ekkor csapódott az ajtó: Miklós érkezett meg. Belépett a konyhába, puszit nyomott az anyja arcára, Fruzsinának csak biccentett.
— Jó illatok vannak — motyogta, miközben levette a nyakkendőjét.
— Végre! — élénkült fel az anyja. — Fiam, csont és bőr vagy. Egyáltalán etet téged rendesen?
Miklós nem válaszolt, leült az asztalhoz. Fruzsina eléjük tette az előételeket.
— Ez meg micsoda? — Judit Orosz piszkálta villával az osztrigát. — Úgy néz ki, mint valami nyálkás izé.
— Anya — ráncolta a homlokát Miklós, majd rögtön enyhített a hangján. — Kóstold meg, ez különlegesség.
— Különlegesség — horkant fel Judit. — A mi időnkben húst ettünk, nem tengeri szörnyeket.
Fruzsina leült velük szemben, kezeit az asztal alatt kulcsolta össze.
— Judit Orosz, készíthetek inkább valami mást?
— Aha, hogy aztán mindenhol azt meséld, milyen hálátlan vagyok? Ugyan már, megeszem ezt a… dolgot.
Feszült csend telepedett rájuk, csak a villa kaparászott a tányéron.
— Egyébként, Miklós — szólalt meg hirtelen mézes hangon az anyja. — Ugye nem feledkeztél meg a kérésemről?
Fruzsina felkapta a fejét.
— Miféle kérésről?
Miklós fészkelődni kezdett.
— Apróság…
— Milyen apróság? — Fruzsina hangja megkeményedett.
— Anyának új kabát kell — dünnyögte. — A régi már teljesen elhasználódott.
— És mennyibe kerül? — Fruzsina pontosan tudta a választ.
— Százötvenezer forintba.
A salátás tál csörömpölve zuhant a padlóra.
— Már… meg is vetted?
Miklós nem nézett rá.
— Igen. A közös kártyánkról.
Judit Orosz elégedetten kortyolta a teáját.
— A család azt jelenti, hogy minden közös, Fruzsina. Vagy ezt nem tudtad?
Fruzsina felállt.
— Elmegyek, mielőtt olyat mondanék, amit később megbánnék.
— Jaj, milyen érzékeny — nevetett az anyós. — Biztos vagy benne, fiam, hogy nőt vettél el, nem porcelánbabát?
Miklós továbbra is hallgatott.
Fruzsina kiviharzott, becsapta maga mögött az ajtót.
Abban a pillanatban megzörrent a telefonja. Banki üzenet érkezett:
„Számlájáról 150 000 Ft került levonásra. Egyenleg: 27 340 Ft.”
Ekkor született meg benne az elhatározás.
De erről csak másnap értesülnek.
Fruzsina egész éjjel nem hunyta le a szemét. A konyhában ült a laptop előtt, és újra meg újra átnézte a közös számla tranzakcióit. Minden sor égette a retináját: az elmúlt hónapban három utalás, egyenként 50 000 forint Judit Orosz kártyájára, a tegnapi összeggel együtt.
A harmadik kávéját töltötte, amikor lépteket hallott. Miklós állt az ajtóban, gyűrötten, vörös szemekkel.
— Miért nem alszol? — kérdezte rekedten, miközben Fruzsina lassan felé fordította a laptop képernyőjét, készen arra, hogy magyarázatot kérjen.