…ajándéknak ment?
Csend ereszkedett közéjük. Nem az a pár másodperces szünet, hanem az a fojtogató, hosszú hallgatás, amely már önmagában váddá válik.
— Te… belenéztél a számlába? — kérdezte végül Miklós Balog rekedten.
— Igen, drágám. És tudod, mi mást találtam még? — Fruzsina Váradi kihúzott a táskájából néhány kinyomtatott lapot. — Fél évvel ezelőtt háromszázezer forintot utaltál el „kezelésre”. Csak épp nem rémlik, hogy az édesanyád akkoriban beteg lett volna.
— Az… — Miklós megtorpant. — Vizsgálatok voltak. Elővigyázatosság.
— Egy exkluzív üdülőhelyen? — Fruzsina lapozott a papírok között. — Különös választás gyógyulásra, nem gondolod?
Hallotta, ahogy a férfi a vonal túloldalán nagy levegőt vesz, mintha fuldokolna.
— Követtél engem?
— A családunkat próbáltam megvédeni. Bár úgy tűnik, ebben a családban egyedül én vettem ezt komolyan.
— Elég volt! — ordította Miklós. — Azonnal odamegyek, és mindent megbeszélünk!
— Felesleges — felelte halkan Fruzsina. — Ma éjjel Tímeánál alszom.
A hívás megszakadt. Miklós kiabálása a semmiben maradt. A kávé hirtelen keserű ízt hagyott a szájában, hiába oldódott fel benne már rég a cukor.
Megnyitotta a telefonján a képeket. Egy régi fotó: ő és Miklós két évvel korábban a tengernél. Nevettek, amikor egy hullám eláztatta a férfi rövidnadrágját. Mintha egy másik élet lett volna.
Újra csörgött a telefon. Ismeretlen szám.
— Halló?
— Judit Orosz vagyok — szólt bele a női hang, élesen, mint a csiszolópapír. — Teljesen elment az eszed, kislány.
— Jó napot, Judit — válaszolta Fruzsina hűvösen. — Hogy tetszik az új kabát?
— Ne játszd az okost! Tönkre akarod tenni a családomat? Miklós zokogva hívott fel!
Fruzsina ujjai rászorultak a telefonra.
— A fia nem miattam sír. Hanem azért, mert kiderült az igazság. Háromszázezer forint a nyaralóra, Judit? Komolyan?
A vonal másik végén néhány másodpercre dermedt csönd lett.
— Az… befektetés volt.
— Az ön kényelmébe, a mi pénzünkből — vágott közbe Fruzsina. — A beszélgetést lezárom.
Letette. Csak ekkor vette észre, hogy remeg a keze. A könnyei felszöktek, de azonnal letörölte őket. Nem, ezt az elégtételt nem adja meg nekik.
A pincér odalépett, kérdezte, kér-e még valamit. Fruzsina nemet intett. Elővette a jegyzetfüzetét, és sorra felírta az elmúlt év gyanús átutalásait. Az összeg ijesztően közel járt az egymillió forinthoz.
„Hogy nem láttam ezt korábban?” — futott át rajta. Talán nem akarta látni. A szerelem elvakít, de az árulás mindig nyomot hagy.
Megint csörgött a telefon. Tímea Székely volt az.
— Szia, már a kávézó felé tartok. Ott vagy?
— Igen — Fruzsina mély levegőt vett. — Köszönöm, hogy jössz.
— Ne hülyéskedj, barátnők vagyunk. Pakolj össze, hozzám költözöl pár napra. És készülj fel… ez háború lesz.
Fruzsina visszatette a papírokat a táskájába. A háború már elkezdődött, és ebben a csatában többé nem áldozatként vett részt.
Az eső dobolt Tímea lakásának ablakán, miközben Fruzsina kipakolta a holmiját. Két táska: iratok, laptop, néhány váltás ruha. Minden más ott maradt a közös lakásban — pontosabban abban, amit most már a sajátjának tekintett.
— És most mi lesz? — kérdezte Tímea, teát téve elé. — Válás?
Fruzsina lassan megrázta a fejét, a csésze sötét felszínében a saját arcát figyelve.
— Először rendet teszek a pénzügyeinkben, és tisztázom, mi történt valójában.