Attila Kelemennek csak ekkor tért vissza a hangja.
— Felhívtad apucit? — sziszegte gúnyosan. — Mint egy kislány, aki rohan panaszkodni, mert elvették a játékát? Egyetlen barátnő miatt képes vagy mindent felégetni magad mögött?
Júlia Balázs nem válaszolt. Szótlanul elsétált mellette a hálószoba felé. Attila hallotta, ahogy kinyílik a szekrény ajtaja, majd néhány másodperc múlva Júlia visszatért, kezében két üres sporttáskával. Gondolkodás nélkül a lába elé dobta őket; tompa puffanással csapódtak a laminált padlóhoz.
— Ennyi elég lesz — mondta higgadtan. — Ha kevés, adok szemeteszsákot is. A ruháid a szekrényben és a fiókosban vannak. A fogkeféd meg a borotvád a fürdőben. Más nem maradt itt belőled.
Ez a tárgyilagos, kimért hang jobban felőrölte Attilát, mint bármilyen kiabálás. Nem volt jelenet, nem volt vádaskodás. Júlia egyszerűen lebonyolította az eltávolítását. Attila többé nem társ, nem szeretett férfi volt számára, hanem holmi, amit ki kell vinni a lakásból.
— Júlia, beszéljük meg — lépett közelebb, és a hangja könyörgővé puhult. — Bocsánat, elvesztettem a fejem. Nem úgy gondoltam. Felnőttek vagyunk, szeretjük egymást. Tényleg hagyod, hogy egy ostobaság mindent tönkretegyen?
A nő úgy nézett rá, ahogyan az ember az utcai kéregetőre pillant: hidegen, üresen, minden érzelem nélkül.
— Körülbelül negyven perced van, Attila — felelte. — A helyedben nem húznám az időt.
Azzal megfordult, és kiment a konyhába. Attila hallotta a csap csobogását, a víz csilingelését a vízforralóban, majd a készülék helyére kerülését a tűzhelyen. Ezek az otthonos, hétköznapi zajok ebben a helyzetben abszurdnak és kegyetlennek hatottak. Júlia teát készült főzni, miközben ő a közös élet maradékát lapátolta zsákokba. Ez a felismerés végleg összeroppantotta. Fáradt sóhajjal felkapta a táskákat, és vánszorogva visszament a hálóba. Ingeket és pólókat tépett le a vállfákról, gyűrte őket, és belegyömöszölte a táskába. Minden egyes darab emléket hozott: az a póló, amiben összebújva filmet néztek; azok a farmerok, amelyeket Júlia beszélt rá, hogy megvegye. Most mind szemétté vált, amit azonnal el kell tüntetni.
Pontosan negyvenöt perccel később megszólalt a csengő. Röviden, határozottan. Attila a nappali közepén dermedt meg, félig pakolt táskával a kezében. Júlia nyugodtan elsétált mellette, és ajtót nyitott.
Az apja állt a küszöbön. Nagydarab, megfontolt férfi lehetett ötven körül, őszülő halántékkal. Nem izomkolosszus volt, és nem keltett fenyegető benyomást — egyszerűen csak masszív, biztos jelenlét sugárzott belőle. Bólintott Júliának, belépett az előszobába, majd végigmérte Attilát. Nem volt abban a pillantásban harag vagy fenyegetés. Csak mérlegelés. Mintha egy bútordarabot nézne, amit ki kell vinni.
— Jó napot, Attila — szólalt meg egyenletes hangon.
— Jó… napot — préselte ki Attila.
A férfi körbenézett.
— Mit kell elvinni? — kérdezte Júliát, teljesen semmibe véve Attila további jelenlétét.
— Azt a két táskát itt, és még egyet a hálóban — válaszolta Júlia.
Az apa szó nélkül bement, felkapta az utolsó táskát, majd a másik kettőt is magához véve az ajtó felé indult. Nem kapkodott, mégis gyors volt. Attila a nappali közepén maradt, megalázva és tanácstalanul.
— Nos? — kérdezte Júlia a nyitott ajtóban állva. — Vagy azt szeretnéd, hogy visszajöjjön, és segítsen neked is kimenni?
Attila felmarkolta a laptopját és a kabátját, majd szótlanul elindult. Nem mert ránézni, amikor elhaladt mellette. A lépcsőházban már ott sorakoztak a táskái. Az apa a lift előtt várta.
Attila kilépett. Júlia egyetlen szót sem szólt, csak megfogta a kilincset.
— Júlia… — kezdte Attila, visszafordulva.
Az ajtó becsukódott. Nem csapódott, csak halkan zárult, a zár végleges kattanásával. Ez volt a leghangosabb hang, amit Attila valaha hallott. Az apa megnyomta a lift hívógombját. A szerkezet zúgni kezdett, a fülke elindult. Ketten álltak a néma lépcsőházban: az egyik győztesként, a másik száműzöttként. És ez a csend volt mind közül a legkegyetlenebb befejezés.