A gúnyos félmosoly újra megjelent Attila Kelemen arcán. Közelebb lépett Júlia Balázshoz, szinte teljesen eltüntetve a köztük maradt távolságot, és lenézően méregette.
— Tényleg azt hiszed, hogy feltételeket szabhatatsz nekem? — kérdezte fojtott nevetéssel. — Komolyan elvárod, hogy majd megijedjek, és behúzzam a nyakam?
Meg volt győződve a maga igazáról. Úgy kezelte a helyzetet, mint egy újabb női túlreagálást, egy szeszélyt, amit ki kell várni, le kell törni, aztán minden visszaáll a rendes kerékvágásba. Júliát nem a lakás tulajdonosának látta, hanem a párjának, akit — saját értelmezése szerint — már majdnem sikerült teljesen maga alá gyűrnie. Az együtt töltött egy hónapot nem vendégszeretetként élte meg, hanem személyes diadalként, egy újabb meghódított területként. Esze ágában sem volt engedni egy barátnő kedvéért.
— Júlia, térj észhez — folytatta nyomatékosan. — Egy pár vagyunk. Ha fontos neked ez a kapcsolat, most azonnal felhívod Gabriella Fülöpöt, és lemondod a látogatását. Utána nyugodtan megbeszélünk mindent. Felnőtt módon. Nem ilyen gyerekes fenyegetésekkel. Mert itt én vagyok a férfi, és én döntöm el, hogyan élünk.
Lassan, kimérten beszélt, mintha minden szava egy-egy szöget verne a levegőbe. Fentről lefelé nézett rá, azt várva, hogy Júlia arcán megjelenjen a bizonytalanság, a félelem, az engedelmesség árnyéka. Semmi ilyesmit nem látott. Júlia tekintete átsiklott rajta, mintha nem is lenne ott. A nemrég még meleg és ragaszkodó szemek szürke, élettelen fénnyé dermedtek. Némán hagyta, hogy végigmondja, amit akart, hagyta, hogy eljusson a végső, visszafordíthatatlan pontra. És Attila átlépte azt.
Amikor elhallgatott, Júlia nem felelt azonnal. Lassan emelte fel a fejét, és ránézett. A pillantásában nem volt harag, sem sértettség. Csak undor. Az a fajta, amellyel az ember egy drága cipő talpára tapadt szennyeződésre pillant.
— Előbb keress annyit, hogy saját lakást vegyél, és csak utána játssz házigazdát — mondta halkan. — Addig pedig még a szádat se nyisd ki itt.
A hangja teljesen érzelemmentes volt, mégis minden szó úgy csattant, mint egy pofon. Ez a jeges nyugalom sokkal félelmetesebbnek hatott, mint bármilyen kiabálás.
Attila egy pillanatra teljesen lefagyott. Hitetlenkedve bámult rá, mintha nem értette volna, amit hall. A magabiztosság, a fennhéjázás egy szempillantás alatt lepattant róla, mint az olcsó aranyozás. Könnyeket, vitát, hisztit várt — nem ezt a hideg, végérvényes ítéletet.
— Te… mit mondtál? — préselte ki magából rekedten, miközben érezte, hogy elönti a vér az arcát.
Júlia azonban már nem nézett rá. Mintha egyszerűen kitörölte volna a jelenlétét. Feloldotta a telefonját, ujjai gyorsan mozogtak a kijelzőn. Nem Gabriella nevét kereste. A névjegyzékben az „Apa” bejegyzésre koppintott. Amikor Attila ezt meglátta, végigfutott rajta a hideg.
— Mit csinálsz? Tedd le azt a telefont! — rontott felé, és megpróbálta kitépni a készüléket a kezéből, de Júlia egy határozott mozdulattal hátralépett. Ez az erőszakos kísérlet volt az utolsó csepp.
Júlia a füléhez emelte a telefont. A vonal túlsó végén kicsengés hallatszott. Attila mozdulatlanná dermedt, tágra nyílt szemmel figyelte, még mindig képtelen volt felfogni, hogy mindez valóban megtörténik.
— Szia, apa. Át tudnál ugrani úgy egy órán belül? — mondta teljesen hétköznapi hangon, mintha csak bevásárlásról lenne szó. — Attila Kelemen elköltözik, jó lenne, ha segítenél kivinni a holmiját, nehogy itt maradjon bármi. Igen. Köszönöm, várlak.
Bontotta a hívást, és a telefont letette az asztalra. Aztán újra Attilára nézett: a feldagadt erektől vörös arcra, amelyen egyszerre tükröződött düh és megaláztatás.
— Nem segítséget kértem tőled — szólalt meg ugyanazzal az üres, tárgyilagos hanggal. — Tájékoztattalak. Kezdhetsz pakolni.
Az idő, amely addig lustán csordogált, hirtelen összesűrűsödött. A másodpercek nehézzé és tapinthatóvá váltak. Attila a szoba közepén állt, mintha kővé dermedt volna. Arca lassan hamuszürkévé vált. A megalázottság, a hitetlenség és a tehetetlen düh torz maszkot rajzolt rá. Úgy nézett Júliára, mintha most látná először, és ez az új kép egyáltalán nem tetszett neki.
— Te ezt most komolyan gondolod? — kérdezte rekedten, miközben a levegő is megfeszült körülöttük.