A levegőben maradt feszültség úgy vibrált, mintha egy óriási porszívó szívta volna ki a szoba minden könnyedségét, és csak a csengő, kellemetlen nyomás maradt utána.
— Nem akarom, hogy idejárjon. Ennyi — vágta oda Attila Kelemen, tekintetét egy pillanatra sem véve le Júlia Balázsról. Nem hagyott helyet alkura. Ez már régen nem kérés volt, hanem parancs.
Júlia néhány másodpercig némán állt, és próbálta egymásra illeszteni a képet a figyelmes, kissé bátortalan férfiról, aki még reggel kávét főzött neki, azzal az idegen, indulatos alakkal, aki most az ő kanapéján feszített. A maradék jókedv végleg elpárolgott, helyét hideg értetlenség foglalta el. Arca kisimult, szinte zárttá vált, mintha falat húzott volna maga köré.
— Mondd el még egyszer, pontosan mit mondtál — szólalt meg végül. A hangja mély volt és egyenletes, minden melegség nélkül.
Attila szemmel láthatóan félreértette ezt a nyugalmat. Engedékenységnek, tárgyalási hajlandóságnak vélte, ezért váltott: a nyers utasítást leereszkedő magyarázkodás követte.
— Júlia, figyelj rám. Egy pár vagyunk. Komoly kapcsolatban élünk, igaz? Ideköltöztem hozzád, együtt élünk, mint egy család. Ez pedig azt jelenti, hogy ez a lakás már nem csak a tiéd. Közös tér. És nekem, férfiként, jogom van beleszólni abba, ki jár ide. Nem akarom itt látni a barátnődet. Rossz hatással van rád, ráadásul engem kifejezetten zavar. Ez az álláspontom, és elvárom, hogy tiszteletben tartsd.
Magabiztosan beszélt, gondosan felépítve a saját, eltorzult logikáját. Nem kért, hanem kijelentett. Az ő világában minden egyszerű volt: ő férfi, itt lakik, tehát szabályokat hoz. Csakhogy súlyosan elszámolta magát. Júliára nézett, de valójában nem látta őt.
— A te lakásod? — kérdezett vissza Júlia, és hangjában fémes él csillant. — Attila, biztos nem kevered valamivel? Azért laksz itt, mert én megengedtem. Mert a korábbi albérleted egy lepusztult lyuk volt a külvárosban, és megsajnáltalak. Ettől ez a lakás még nem lett „a miénk”.
Attila arca újra vörösbe fordult. A múlt felemlegetése érzékeny pontra talált, fájdalmasabban, mint bármi más.
— Szóval így állunk? Most már ezzel fogsz ütni? Azt hittem, közös jövőt építünk, közben meg kiderül, hogy eltartottnak nézel? Nem könyörögtem, te hívtál ide!
— Én azt ajánlottam fel, hogy lakj nálam. Nem azt, hogy te légy az úr a házban — vágott közbe Júlia. Egy lépést tett felé. A puha, otthoni pulóver rajta hirtelen páncélnak tűnt. — Gabriella Fülöp húsz perc múlva itt lesz. Ő a barátnőm. Ide fog jönni akkor, amikor ő vagy én akarjuk. Ez nem vita tárgya.
Ez egyértelmű hadüzenet volt. Attila felpattant a kanapéról. A termete és széles válla elvileg félelmet kelthetett volna, de Júlia egy centit sem hátrált. Egyenesen a szemébe nézett, tekintetében nem volt rettegés, csak hűvös, megvető rácsodálkozás. Mintha most látná először igazán: nem a sármos férfit, hanem egy kicsinyes, bizonytalan embert, aki az ő rovására, az ő terében próbálja magát nagyobbnak érezni. A maszk lehullott.
— Tehát ez a helyzet? — sziszegte Attila, fölé hajolva. — A barátnőd véleménye fontosabb, mint az enyém? Fontosabb, mint a kapcsolatunk? Elmondom, hogy kellemetlen nekem valaki, te meg kész tények elé állítasz! Ez nem család, Júlia! Egy normális családban a feleség hallgat a férjére!
Észre sem vette, mikor csúszott át a „feleség” és „férj” szavak használatába. Az a kifejezés, amely korábban mindkettőjük számára távoli lehetőségnek tűnt, most bélyegként csattant, tulajdonjogot követelve.
— Férjre? — Júlia halkan, örömtelenül felnevetett. — Komolyan beszélsz? Azért akarsz a férjem lenni, hogy megtiltsd, kivel találkozhatok? Briliáns ötlet. Csak épp nem fog működni.
Megkerülte őt, odasétált a konyhaasztalhoz, és feltűnően kézbe vette a telefonját.
— Mit csinálsz? — kérdezte Attila feszült hangon.
— Megnézem az időt — felelte nyugodtan Júlia. — Gabriellának tizenöt perce van ideérni. Neked ennyi időd maradt, hogy lehiggadj és abbahagyd ezt az őrültséget. Vagy hogy összepakold a holmidat. Rajtad áll.
— Rajtam áll? — ismételte Attila, és a hangjában már ott bujkált a sértett gúny és a fenyegető bizonyosság, amellyel egy lépést tett felé.