— Júlia Balázs, szia! A közelben vagyok, beugorhatok úgy fél óra múlva? Hoztam a kedvenc sajttortádat abból a bizonyos cukrászdából!
Gabriella Fülöp hangüzenete felvillant a telefon kijelzőjén, és Júlia önkéntelenül elmosolyodott. Letette az olvasott könyvet, nagyot nyújtózott, hagyta, hogy a szombat délutáni lustaság kellemesen szétáradjon benne. A lakása — világos, tágas, pontosan olyan berendezéssel, amilyet mindig is elképzelt — menedék volt számára, egy apró, saját paradicsom. Ehhez a paradicsomhoz tökéletesen illettek a legjobb barátnő váratlan látogatásai, amelyek sosem érkeztek édesség nélkül.
„Persze, gyere csak! Épp most főztem kávét” — pötyögte vissza gyorsan, már előre élvezve a csacsogást és a friss sütemény illatát.
A nappaliból egyenletes billentyűkopogás és tompa felkiáltások szűrődtek ki: Attila Kelemen, a párja, már vagy két órája vívta a maga csatáit egy online játékban. Egy hónapja költözött hozzá, és jelenléte szinte észrevétlenül simult bele Júlia mindennapjaiba. A cipői az ajtó mellett, a fogkeféje az övé mellett, az illata, amely összekeveredett a tusfürdőjével — mindez megszokottá és megnyugtatóvá vált. Odalépett a nagy szürke kanapén elterülő férfihoz, és egy puszit nyomott a feje búbjára, mélyet szippantva az ismerős illatból.
— Jön hozzánk vendégségbe Gabriella sajttortája — jelentette be vidáman, miközben a konyha felé indult, hogy elővegyen még egy csészét a kedvenc készletből.
A billentyűk csattogása hirtelen elhalt. A csendben Júlia derűs hangja szinte túl hangosnak tűnt.
— Nem lehetne inkább… kihagyni? — érkezett a válasz a kanapé felől. A hang nyugodtnak látszott, de hiányzott belőle az előbbi lazaság.
Júlia megállt a pultnál, értetlenül fordult vissza. Az arcán még ott ült a mosoly, ám már halványodni kezdett.
— Hogy érted azt, hogy kihagyni? Mi bajod? Fél óra múlva itt lesz.
Attila félretette a laptopot a dohányzóasztalra, kiegyenesedett, és komorrá vált az arca. Úgy nézett rá, mintha hadüzenetet készülne kihirdetni, nem pedig egy baráti látogatásról beszélne.
— Júlia, komolyan mondom. Legyen ma Gabriella nélkül. Fáradt vagyok a hét után, a hétvégét veled szeretném tölteni, nem az ő végtelen csiripelését hallgatni és az ostoba munkahelyi sztorijait.
Elsőre azt hitte, félrehallotta. Megtiltani a legjobb barátnőjének, hogy feljöjjön? Az ő lakásába? A gondolat annyira abszurd volt, hogy felhorkant, tréfának vélve az egészet.
— Attila, ezt ugye nem gondolod komolyan? Gabriella az Gabriella. Az egyetem első évétől kezdve együtt vagyunk. Az életem része.
— És akkor mi van? — a férfi hangja megkeményedett. — Attól még idegesít. Állandóan beleszól mindenbe, úgy méreget, mintha vizsgáztatna. Nekem kellemetlen a társasága, érthető?
Ekkor Júliából kitört a nevetés. Nem gúnyosan, hanem őszintén, felszabadultan, ahogy az ember valami teljesen képtelen dolgon nevet. Az egész helyzet egy olcsó vígjáték jelenetének tűnt. Már látta maga előtt, ahogy később elmeséli ezt Gabriellának, és együtt nevetnek majd rajta könnyes szemmel.
— Jaj, ne már… Attilám, feldobtad a napomat! Jó, elég a viccből. Megyek, előveszem a tortatálat, mert nem lesz hova tenni a desszertet.
Hátat fordított, hogy lezárja ezt a különös beszélgetést, ám a férfi következő kiáltása a földbe gyökereztette a lábát. A nevetés a torkán akadt, és hideg futott végig a hátán.
— Nem viccelek! — mordult rá Attila. A hangja idegen volt, éles, nyílt ingerültséggel telített. — Ez neked mulatságos? Komoly dolgokról beszélek! Hívd fel. Mondd meg neki, hogy más programunk van. Fújd le a látogatást.
Júlia lassan megfordult. A férfi összevont szemöldökkel, kipirult arccal ült a kanapén, és Júlia nem ismert rá. Ez nem az a kedves, kissé félénk férfi volt, akit egy hónapja örömmel engedett be az otthonába és az életébe. Előtte egy dühös idegen ült, aki parancsolni próbált neki a saját falai között, és a szoba napfényes nyugalma egyetlen pillanat alatt szertefoszlott, mintha valami láthatatlan erő szívta volna ki belőle az összes meleget és békét.