Margit állt a konyhában, és nézte a tortát az asztalon. Három emelet. Csokoládé. Krém. Díszítés. Két napig készítette. Kezei fájtak. Háta fájt. De elkészült.
És most, ahogy nézte, érezte: ez… ez nem elég.
Mert ma december 31. Szilveszter. És holnap… holnap az unokái megkapják az ajándékaikat. Az igazi ajándékokat. A dobozokban. Szép csomagolópapírban. Drága ajándékokat.
És Margit… Margit nem tudott vásárolni semmit.
Hetvenéves volt. Egyedül élt. A nyugdíja huszonnégy ezer forint. Huszonnnégy ezer. Ebből fizetni kellett a lakást, a villanyt, a gázt, az ételt. És minden hónapban ugyanaz volt: vagy fizet, vagy eszik. Soha nem volt mindkettőre.
És most… most Szilveszter volt. És az unokái… az unokái várták az ajándékokat. Mert minden évben kaptak. Minden évben. De idén…
Idén Margit nem tudott vásárolni.
Nem volt pénze.
És amikor Éva, a lánya megkérdezte három héttel ezelőtt: „Anya, mit vegyünk az unokáknak tőled?”, Margit nem tudott válaszolni. Csak annyit mondott: „Én… én magam készítek valamit.”
És Éva… Éva bólintott. De Margit látta az arcán. Látta a csalódást. Látta azt, amit Éva nem mondott ki: „Anya, a gyerekek ajándékokat akarnak. Nem… nem házi süteményt.”
De Margit nem tudott mást adni. Csak ezt. Egy tortát.
És most, ahogy állt a konyhában, és nézte a tortát, érezte: Ez nem elég. Soha nem lesz elég.
Az ajtó kinyílt, és Éva lépett be. Mellette Réka, a tizenkét éves unoka. És Bence, a tíz éves unoka.
— Szia, nagyi! — kiáltotta Réka, és átölelte Margitot.
Margit elmosolyodott, és átölelte az unokáját. De érezte a szívében a súlyt.
Holnap. Holnap, amikor a többiek kicsomagolják az ajándékokat. És te… te csak egy tortát adsz. Mit fognak gondolni?
Éva leült az asztalhoz, és Margit teát készített. Réka és Bence a nappaliban voltak, és játszottak.
— Anya — mondta halkan Éva —, szép a torta.
Margit bólintott.
— Köszönöm — mondta, de a hangja üres volt.
Éva nézte anyja arcát.
— Anya, minden rendben?
Margit próbált mosolyogni.
— Igen. Minden rendben.
De nem volt rendben. Mert Margit tudta: holnap Réka és Bence kapnak ajándékokat. Drága ajándékokat. Telefont. Tabletet. Játékokat. És ő… ő ad egy tortát.
És akkor mi fog történni?
Réka és Bence azt fogják gondolni: „Nagyi szegény. Nagyi nem tudott venni semmit. Nagyi csak tortát adott.”
És Éva… Éva szégyellni fogja. Szégyellni fogja, hogy anyja nem tudott ajándékot venni.
Margit érezte, hogy forró könny szalad végig az arcán. Gyorsan letörölte.
— Anya… — kezdte Éva halkan.
De akkor Réka berohant a konyhába.
— Nagyi, nézhetek egy filmet a telefonodon? — kérdezte.
Margit megrázta a fejét.
— Nincs telefonom, Réka. Tudod.
Réka bólintott.
— Ja, igen. Bocsánat. Akkor anya telefonján?
Éva bólintott, és átadta a telefonját Rékának. Réka kisétált a nappaliba.
Margit leült az asztalhoz, és nézte a tortát.
Holnap. Holnap fog kiderülni. Hogy nem vagyok elég. Hogy soha nem voltam elég.
És akkor Margit hallott valamit, amit nem kellett volna hallania.
Réka beszélt a nappaliban. Telefonált valakinek. És a nappali ajtó nyitva volt.
És Margit hallotta.
És amit hallott… az minden megváltoztatott.