– …tényleg fontosabb ez, mint a fiam iránti szeretetem? – bukott ki végül Erzsébet Kelemenből.
Petra Fazekas lassan kifújta a levegőt, mielőtt válaszolt volna.
– Erzsébet… volt már olyan érzés az életében, amikor valakit annyira szeretett, hogy érte képes lett volna mindent félretenni? Nemcsak tárgyakat vagy terveket, hanem saját magát is?
Az idősebb asszony nyugtalanul megmozdult a széken, ujjai ösztönösen összekulcsolódtak. Egy pillanatra elrévedt, majd halkan megszólalt:
– Csongorért mindent feladtam. A magánéletemet, az örömöket, azt, hogy nő legyek, ne csak anya.
– Éppen ezért nem akarom, hogy Csongor miatt bármiről is lemondjak – felelte Petra határozottan. – És ő sem várja ezt el tőlem. Úgy szeret, ahogy vagyok. A nevem pedig nem csupán hangok sora. A nagymamám, Fazekas Petra, rendkívüli asszony volt: túlélte a háborút, három gyermeket nevelt fel, elveszítette a férjét, mégsem tört meg. Ha lemondanék a nevemről, az az ő emlékének és a saját önazonosságomnak az elárulása lenne. Ugye ön sem kérné senkitől, hogy vágjon le egy ujját vagy vakítsa meg magát csak azért, mert másoknak úgy kényelmesebb? Számomra a nevem pontosan ilyen érték.
Erzsébet Kelemen nem válaszolt azonnal. Tekintete a gondosan ápolt, manikűrözött kezein pihent, mintha ott keresné a szavakat. Amikor végül felnézett Petrára, a szemében bizonytalanság csillant.
– Csongor azt mondta, nem fog meghátrálni…
– Így van – bólintott Petra.
– Ostobaság… fiatalság… túlzott elvhűség – morogta az asszony, ezúttal harag nélkül. – Nem vonom vissza, amit mondtam, és továbbra is úgy gondolom, hogy ez a név még gondot okozhat neked. De… látom, hogy makacs vagy. Pont, mint a fiam. Talán tényleg összeilletek.
Az ajtó felé indult, majd a küszöbön még visszafordult.
– Mondd meg Csongornak… mondd meg neki, hogy hajlandó vagyok elfogadni téged. De tudnod kell: családi összejöveteleken, amikor a barátnőimnek mutatlak be benneteket, fájni fog kimondanom, hogy „Petra”. Én Alexandrának foglak szólítani. Ennél tovább nem tudok menni.
Válaszra sem várva távozott. Petra mozdulatlanul állt a becsukódott ajtó előtt, az arcán csendben gördültek végig a könnyek.
Este, amikor Csongor hazatért, mindent elmesélt neki. A férfi némán hallgatta, majd szorosan magához ölelte.
– Petra – suttogta. – Bármi jön, együtt megoldjuk.
Mindketten tudták, hogy ez nem a történet vége: lesznek még viták, félreértések, és Erzsébet Kelemen aligha válik majd melegszívű, szeretetteljes anyóssá. De a remény, halványan ugyan, mégis ott maradt köztük.