Erzsébet Kelemen nappalijában szinte megállt a levegő. Petra Fazekas a bársonnyal bevont kanapé peremén ült, teste feszült volt, ujjai önkéntelenül a díszpárna rojtos szélét gyűrték. Nem mert felnézni, mintha a csend súlya rányomta volna a vállát.
Mellette, vállával hozzá simulva foglalt helyet Csongor Fodor. Alig pár pillanattal korábban közölte az édesanyjával, hogy elhatározta: feleségül veszi Petrát. Most határozottságot akart mutatni, de az izmai elárulták, mennyire feszült.
Velük szemben Erzsébet Kelemen állt. Tartása kifogástalan volt, ősz haját tökéletes frizurába rendezte, elegáns, drága kosztümje szinte páncélként feszült rajta. Fejét enyhén megemelte, ahogy megszólalt.
– Gratulálok, fiam – mondta egyenletes, kimért hangon. – Sok boldogságot kívánok. Csakhogy van itt egy apró bökkenő.
– Miféle bökkenő, anya? – kérdezte Csongor, homloka ráncba szaladt, és idegesen az anyjára szegezte a tekintetét.
Erzsébet lassan Petra felé fordult. Végigmérte az arcát: a kedves vonásokat, a nagy, szürke szemeket, amelyekben most nyugtalanság vibrált. A pillantása aztán megállt a lány vállánál, mintha nem embert, hanem megvásárolni kívánt árut szemlélne.
– A név – ejtette ki hangsúlyosan. – Nekem nem kell olyan meny, akinek férfias neve van. Petra, Peti… ez nem nőnek való. Egy asszonynak, egy majdani anyának más illik.
A szobát dermedt hallgatás töltötte be. Csongor fészkelődött, és erősebben szorította Petra kezét.
– Anya, miket beszélsz?
– A józan észt, amit nálatok, szerelmeseknél, elhomályosít a köd – vágott vissza Erzsébet. – Gondold csak el, Csongor, hogyan mutatnám be őt a barátaimnak. „A menyem, Petra.” Látom magam előtt a tekinteteket. Nevetnének rajtunk. Lehet, hogy nem nyíltan, de a hátunk mögött biztosan. Azt suttognák: „Nézd csak, Erzsébet Kelemen mindig olyan büszkén jár, aztán a fia egy férfinevű nővel köt ki.” Nem. Ezt nem tűröm el.
Petra arcát forró pír öntötte el. Sok mindenre próbált előre felkészülni: kérdésekre a szerény családjáról, kételyekre a munkájával kapcsolatban – hiszen pályakezdő tervező volt –, de erre a támadásra egyáltalán nem számított.
Az a név, amelyet az apja szeretettel kiáltott utána gyerekkorában az utcán, és amelyet Csongor bizalmas suttogással ejtett ki a fülébe, most hirtelen a leendő anyós rosszallásának középpontjába került.
– Erzsébet Kelemen – szólalt meg végül, hangja megremegett, de erőt vett magán, és határozottan folytatta –, a nevem az identitásom része. A szüleimtől kaptam, a nagymamám emlékére, és számomra ez a név mindig a nőiességet, az otthont és az önazonosságot jelentette, ezért nem tudom elképzelni, hogy bárki puszta hangzás alapján megkérdőjelezze a helyemet ebben a családban.