…és ez a megfelelési kényszer mindent felülír nála.
– Szerinte a mi házasságunk nevetség tárgya lenne csak azért, mert a nevem nem „elég jó”? – Petra Fazekas hangjában egyszerre remegett fájdalom és hitetlenkedés.
– Az ő szemében igen… valószínűleg így látja, Peti – válaszolta csendesen Csongor Fodor. Elhallgatott, félrehúzódott a ház előtt, leállította a motort. Az utastérben hirtelen súlyos csend telepedett rájuk.
– És most mi lesz velünk? – kérdezte a lány, miközben az arcát figyelte.
– Szeretlek téged, Petra – mondta Csongor, és óvatosan a kezébe zárta a lány ujjait. – Nem Alenát, nem Szvetlánát, hanem téged. A makacsságoddal együtt, azzal, ahogyan meglátod a szépséget a megkopott dolgokban, ahogy öt kanál cukorral iszod a teát… és igen, a neveddel együtt. Feleségül veszlek, akár megadja rá az áldását, akár nem.
Még hosszú percekig ültek így, egymás kezét fogva, némán, de mosollyal, mintha a külvilág megszűnt volna körülöttük.
Eltelt egy hét. Erzsébet Kelemen telefonja néma maradt. Csongor többször próbálta hívni, de vagy kinyomta, vagy hűvösen csak ennyit mondott:
– Van mondanivalód? Nincs? Akkor viszontlátásra.
A férfi egyre közelebb sodródott a kétségbeeséshez. Az anyjával való szakítás – bármennyire mérgező volt is a kapcsolatuk – mélyen megviselte. Petra látta rajta a feszültséget, és ő maga is hánykolódott a harag és a sajnálat között.
Egyik este, amikor Csongor még dolgozott, megszólalt a kaputelefon. Petra odalépett, és amikor meglátta a kijelzőn Erzsébet Kelemen sápadt, zárt arcát, önkéntelenül felszisszent.
– Beengedsz, vagy félsz tőlem? – csendült fel a rideg hang a hangszóróból.
Petra szíve vadul dobogott, de lenyomta a gombot, és fejben már készült a következő összecsapásra.
Az idős asszony belépett a lakásba, és gyors, kritikus pillantással végigmérte a berendezést.
– Csongor nincs itthon – jegyezte meg Petra, a nappali közepén maradva.
– Tudom. Nem miatta jöttem… – felelte Erzsébet.
Leültek egymással szemben a kis faasztalnál, amelyen egy félig kiivott teáscsésze állt.
– Nem balhézni jöttem – kezdte az asszony, miközben a tekintete elkerülte Petráét. – Azért vagyok itt, mert a fiam boldogtalan, és én nem akarom, hogy az legyen.
– Azért szenved, mert választás elé állította – mondta Petra halkan.
– Az ön makacssága miatt! – csattant fel Erzsébet, majd nagy levegőt vett, és visszafogta magát. – Rendben… hagyjuk. Én csak… érteni szeretném. Miért ragaszkodik ennyire ehhez az egészhez…?