Erzsébet Kelemen ajkán gúnyos mosoly futott át, hangjában nyers megvetés csengett.
– Neked talán ezt jelenti, drágám – legyintett. – Te megszoktad, együtt élsz vele, de mások szemében ez szégyenbélyeg. Ilyen folt nem kerülhet be a mi családunkba. Az ajánlatom egyszerű: vagy lecseréled ezt a nevet egy rendes, nőies hangzásúra, vagy nem járulok hozzá az esküvőhöz. Számomra akkor egyszerűen megszűnsz létezni.
Csongor Fodor egy pillanat alatt felpattant a kanapéról. Az arca eltorzult az indulatoktól, szinte remegett.
– Anya, ez már őrület! – csattant fel. – Ez az én döntésem, az én életem! Szeretem Petrát, és teljesen mindegy, hogyan hívják!
– Pont azért kell nekem helyetted is gondolkodnom, mert neked mindegy! – vágott vissza Erzsébet Kelemen. – Fogalmad van róla, mit jelentett egyedül felnevelni téged? Mindent elviseltem, hogy most oda juss, ahol vagy, és akkor te feleségül akarsz venni akárkit, akárhogy hívják? Hogy megint rajtunk nevessenek?
– Senki nem fog nevetni! – kiáltotta Csongor.
– Dehogynem! – csapott az asztalra az anyja. – A világ könyörtelen, fiam. Nem engedem, hogy a menyem nevetség tárgya legyen. Válassz: vagy Petra új nevet kap, legyen mondjuk Lilla, Zsuzsa vagy Anna… akármi, vagy számomra mindketten láthatatlanná váltok.
Petra Fazekas lassan felállt. A lába remegett, mintha vattából lett volna, belül azonban forrt benne a megaláztatás és a fájdalom.
– A nevem Petra – szólalt meg halkan, de tisztán. – És nem fogom megváltoztatni. Senki kedvéért. Nem vagyok áru, amit új címkével kell ellátni, hogy elfogadhatóbb legyen az önök úri társaságában.
Megfordult, és egyetlen pillantást sem vetve vissza kilépett a nappaliból. Alig telt el egy másodperc, Csongor utána rohant, és a nehéz ajtó hangosan csapódott be mögöttük.
Az autó nagy sebességgel szelte át az éjszakai várost. Hosszú percekig egyikük sem szólt. Csongor görcsösen markolta a kormányt, ujjai kifehéredtek az erőfeszítéstől.
– Sajnálom – törte meg végül rekedten a csendet. – Nem gondoltam, hogy idáig fajul… Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de erre nem számítottam.
– Gyűlöl engem? – kérdezte Petra, a sötét ablakot nézve, amelyben a lámpák fényei csíkokká nyúltak.
– Nem téged – felelte halkan. – Mindent utál, ami nem illik bele az ő elképzeléseibe. Az egész élete küzdelem volt a látszatért, az elismerésért. Apám elment, amikor kicsi voltam, és ő egyedül maradt. Félt a nélkülözéstől, de még inkább attól, hogy megsajnálják vagy kinevessék, és ez a félelem azóta is irányítja minden döntését.