Dóra Fodor kapkodva húzta fel a kabátját, miközben újra és újra az órájára pillantott. Negyven perce maradt a klinikai műszak kezdetéig, az autóbusz viszont hírhedten sosem érkezett pontosan. Felkapta a táskáját, már a kilincs felé nyúlt, amikor a hálószobából férje elégedetlen hangja ütötte meg a fülét.
— Dóri, hozz már egy pohár vizet!
A nő egy pillanatra megdermedt, ujjai görcsösen szorították a táska pántját. Marcell Jakab a kanapén hevert, ugyanabban a pólóban, amelyben aludt, tekintetét a laptop fénye szívta magába. Körülötte szétszórva üres chipses zacskók és energiaitalos dobozok hevertek.
— Marcell, mindjárt elkések a munkából. Menj ki a konyhába, kérlek — felelte visszafogott hangon Dóra.
— Ugyan már! Nincs időm, öt perc múlva indul a meccs! — nyögte, fel sem nézve a képernyőről.
Szó nélkül kiment a konyhába, vizet töltött egy pohárba, majd letette az asztalkára a kanapé mellé. Marcell biccentett, de még csak rá sem pillantott.
— Ma későn jövök, kilencig rendelünk — jegyezte meg Dóra indulás előtt.
— Aha — morogta a férfi, miközben dühösen kattintgatott az egérrel.
Dóra nehéz sóhajjal lépett ki a lakásból. Öt évvel korábban, az esküvőjük idején Marcell még értékesítési menedzserként dolgozott, és felelősségteljes ember benyomását keltette. Két éve azonban elveszítette az állását, és azóta sem helyezkedett el újra. Valójában nem is próbálkozott igazán. Amikor Dóra szóba hozta a munkakeresést, mindig akadt kifogás: alacsony fizetés, rossz beosztás, vagy „furcsa” vezetőség az interjún.
A klinikán feszült nap várt rá. Egész műszak alatt a recepción, telefonok között és türelmetlen páciensekkel zsonglőrködött. Hat napot dolgozott egy héten, reggeltől estig. Amikor hazaért, csontig fáradt volt, mégis vacsorát főzött és rendet tett, mert Marcell egész nap sem a házimunkához, sem a tűzhelyhez nem nyúlt.
Aznap este is ugyanez fogadta: a reggeli edények érintetlenül álltak a mosogatóban. Marcell továbbra is a számítógép előtt ült, fején fejhallgatóval, hangosan kommentálva a játék eseményeit.
— Ettél ma valamit? — kérdezte Dóra, miközben levette a kabátját.
A férfi félrehúzta az egyik fülest.
— Mi? Nem. Üres a hűtő. Azt hittem, veszel útközben valamit.
Dóra összeszorította az ajkát. Előző este direkt több ételt készített, hogy ebédre is maradjon. Úgy tűnt, az étel megmelegítése túl nagy erőfeszítés lett volna.
— Rendben, csinálok valamit — mondta fáradtan.
Főzés közben megszólalt a telefonja. A kijelzőn anyósa neve villant fel.
— Jó estét, Erzsébet Rácz — szólt bele udvariasan.
— Drágám, Marcell otthon van? Add ide, kérlek, sürgős!
Dóra odahívta a férjét. Marcell kelletlenül vette át a készüléket.
— Szia, anya, mi történt? — hallgatta egy ideig, majd elkomorult. — Tényleg? Mikor? Miért nem szóltál előbb? Jó, majd megoldjuk.
Visszaadta a telefont, és elgondolkodva megvakarta a fejét.
— Anyának tízezer forintra lenne szüksége gyógyszerekre. Ingadozik a vérnyomása, új, drága tablettákat írt fel az orvos.
Dóra megtörölte a kezét a konyharuhában.
— Rendben. Holnap reggel elutalom.
— Köszönöm, Dóri, te vagy a legjobb — mondta Marcell, adott egy puszit, majd már fordult is vissza a gépéhez.
Nem ez volt az első alkalom. Az elmúlt évben Dóra legalább öt-hat alkalommal segített Erzsébetnek: hol gyógyszerekre, hol a hűtő javítására, hol más sürgős kiadásra. Sosem számolta össze, mennyi pénz ment el, de érezte, hogy jelentős összeg.
Másnap az ebédszünetben, az orvosi szobában ülve átutalta a tízezer forintot. Ezt az összeget új télikabátra tette félre, mert a régi már erősen megviselt volt. Sebaj, még kibír egy telet.
Egy héttel később Erzsébet Rácz ismét telefonált. Ezúttal tizenötezer forintra volt szüksége, egy hirtelen felmerült befizetés rendezésére, amiről azt állította, hogy nem tűr halasztást, és Dóra már előre érezte, hogy a beszélgetésnek nem lesz könnyű vége.