— Tényleg így gondolja? — kérdezte Krisztina Oláh hűvös nyugalommal.
— Hogyne gondolnám! — vágta rá az asszony. — A fiam dolgozott, maga pedig csak panaszkodott. Ráadásul egy nőnek tudnia kell elnézőnek lenni. Szomorú, hogy inkább szétveri a családot.
Krisztina elmosolyodott, de a tekintete kemény maradt.
— Egy családot nem az rombol le, aki kilép, hanem az, aki végig hazugságban él. A fia döntött. És higgye el, az én bocsánatom nélkül neki sokkal könnyebb lesz, mint velem együtt.
— Még pimaszkodik is! — fakadt ki az anyós, arca elfehéredett az indulattól. — Majd meglátjuk, kinek van igaza! Ez a lakás nem magáé, csak ideiglenesen van itt!
— Szeretné, hogy előkeressem az iratokat? — kérdezte Krisztina változatlan hangon. — Akár a házassági szerződés másolatát is átadom. Minden jogszerű.
— Te arcátlan… — kezdte az asszony, de a mondat félbeszakadt: Krisztina már az ajtót tárta ki.
— Viszontlátásra, Gabriella Balázs. Az ajtó ott van.
Az asszony dühösen kifordult, hangosan szuszogva tűnt el a lépcsőházban. Amikor az ajtó becsukódott, Krisztina hosszú idő után először felnevetett. Nem hangosan, csak őszintén, felszabadultan.
A válás gyorsan lezajlott, alig egy hónap alatt.
Miklós Váradi nem jelent meg a tárgyaláson. Az ügyvédje ugyan próbált hivatkozni a „közös pénzből finanszírozott felújításra”, de Krisztina jogi képviselője — egy idős, visszafogott férfi — pontról pontra bemutatta a dokumentumokat. A döntés egyértelműen Krisztina javára született meg.
A bíróság épületéből kilépve megcsapta az őszi levegő: hideg volt, nedves avar illatával és valami friss, tiszta aromával. Megállt egy pillanatra, felnézett a szürke égre, és azt vette észre, hogy hosszú évek óta először nem fájdalmat érez. Nem félelmet. Hanem könnyűséget.
Novemberben átalakította a lakást.
Elmozdította a kanapét, új ágyneműt vásárolt, az ablakpárkányra pedig egy fikuszt állított — élénkzöldet, rugalmasat, elevenet.
Időről időre felhívta Orsolya Deák.
— Na, megszoktad már az egyedüllétet? — kérdezte.
— Nem vagyok egyedül — felelte Krisztina. — Magammal vagyok. És először egyáltalán nem unalmas.
Egyik este, hazafelé a boltból, véletlenül megpillantotta Miklóst. A buszmegállónál állt egy szatyorral a kezében, telefonált — hangosan, ingerülten. Mellette Renáta Illés állt, összefont karokkal, gúnyos félmosollyal. Veszekedtek. Miklós élesen odaszólt valamit, Renáta dühösen földre ejtette a szatyrot, majd elviharzott.
Krisztina elsétált mellettük. Miklós észre sem vette. Így volt a legjobb. Belül nem maradt harag, sem fájdalom. Csak csendes nyugalom. Lezárult.
Otthon teát főzött, elővette az új bögréjét — halványkék volt, rajta a felirat: „Élj úgy, ahogy szeretnél”.
Az ablak mellé ült. Odakint finoman szemerkélt az eső, a szomszédos lakásokban fények gyulladtak és hunytak ki, valahol vita zajlott, máshol nevetés szűrődött át.
Ő kortyolta a teát, hallgatta, ahogy a víz halkan kopog az ablakpárkányon, és arra gondolt:
Most végre csend van. Nem üresség. Hanem valódi, élő csend.
Krisztina elmosolyodott.
Nem kellett többé senkinek semmit bizonyítania.
Egyszerűen csak élt — a saját otthonában, a saját életét, a saját szabályai szerint.
És ez nem győzelem volt. Hanem hazatérés.