Amikor Enikő Kertész végleg becsukta maga mögött a ház ajtaját, nem üres kézzel tette. A férje laptopját is magával vitte, gondosan betéve a táskájába az összes irattal együtt. Nem volt nehéz dolga: Kristóf Fodor mindig pedáns volt, a papírjai, eszközei katonás rendben sorakoztak. Enikőnek azonban esze ágában sem volt belenézni a levelezéseibe vagy kutakodni az üzenetei között. Amit tudnia kellett, azt már úgyis „jóindulatú” ismerősök elmondták neki. Hogy étterembe vitte azt a nála jóval fiatalabb lányt. Hogy üzleti út helyett vele repült el valahová vidékre, egy K.-vel kezdődő városba. A részletekbe nem akart belemenni, így is elég fájt minden. A számítógépre másért volt szüksége: munkát szeretett volna találni, mert a szüleihez visszaköltözni a legkevésbé sem vágyott.
– Kislányom, gyere haza – kérlelte az anyja telefonon. – Én majd átköltözöm apádhoz a kisebb szobába, ti pedig lakjatok a nagyban.
Az anyja nem értette, hogy Vivien Lengyel, Enikő lánya, semmilyen körülmények között nem tűrne meg maga mellett senkit. Egyke volt, akárcsak annak idején Enikő, elkényeztetve nőtt fel, és megszokta, hogy minden körülötte forog. Amikor Vivien megtudta a válás okát, csak vállat vont:
– Most tényleg? Ezt nem lehetett volna elviselni? Félrelépett, na és?
Enikő idegenkedése a hazaköltözéstől azonban nem csupán a lánya miatt volt. Az apja hat éve feküdt bénultan, teljesen kiszolgáltatva. Bár az anyja erején felül gondozta, Enikő tudta, hogy ha visszamegy, nem menekülhet el mindennapjainak nyomasztó valósága elől. Nem azért félt ettől, mert ne szerette volna az apját, vagy mert undort érzett volna – egyszerűen csak úgy akart rá emlékezni, ahogy volt: erősnek, egészségesnek, mintha az alattomos betegség sosem vette volna el tőle.
Enikő egyetlen napot sem dolgozott életében. Az egyetem után azonnal férjhez ment, és sokáig biztonságban érezte magát. Csakhogy ez a biztonság illúziónak bizonyult. Nem figyelt fel rá, hogy Kristóf minden nagyobb értékű dolgot az anyja nevére íratott, így a válás után gyakorlatilag üres kézzel maradt. A laptop „kölcsönvétele” ezért a szemében nem számított lopásnak.
Kristóf a lányukon keresztül követelte vissza a gépet.
– Te vitted el? – üvöltötte a telefonba.
Vivien sírva fakadt, megsértődött, így Enikő kénytelen volt előállni az igazsággal.
– Én vittem el. És ne is próbáld meg visszavenni – ha kell, felgyújtom a nyaralót, érted?
Vagy elhitte Kristóf, hogy Enikő képes lenne erre, vagy úgy gondolta, ennyivel még olcsón megússza – mindenesetre a laptop Enikőnél maradt.
Eladónak vagy raktári összeszedőnek nem akart elmenni. De hová is mehetne egy tizennégy éves diplomával? Az anyja vetette fel az átképzési programok ötletét – ezért kellett igazán a számítógép. A tanfolyam díját is az anyja fizette, mert Kristóf még a gyerektartás elszámolását is fillérre pontos számlákkal követelte.
Enikő lelkiismeretesen tanult. Ennek ellenére rengeteg üres órája maradt, hiszen Vivien estig különórákon és barátokkal volt. A magány szinte rátelepedett. A napok egyformán csorogtak el a kis bérelt lakás falai között, amelyet nagy nehezen, elfogadható áron talált. Hogy ne őrüljön bele az egyedüllétbe, Enikő fórumokon kezdett beszélgetni. Többnyire álláskereséssel kapcsolatos témákban, de benézett a leendő szakmájához kötődő beszélgetésekbe is: ott bonyolult feladatokat elemeztek, álláshirdetéseket osztottak meg, cégekről írtak véleményt. Eleinte csak olvasott, jelentéktelennek érezve magát a magabiztos hozzászólók között. Aztán egy nap mégis feltett egy kérdést – számára zavarba ejtően nehezet, másoknak talán túl egyszerűt.
Szinte azonnal válasz érkezett egy „Öreg_Cédrus” nevű felhasználótól. A magyarázat részletes volt, lépésről lépésre vezetett végig mindenen, mintha egy gyereknek szólna, mégsem volt benne gúny vagy lekezelés.
„Nagyon köszönöm – írta Enikő privát üzenetben. – Olyan, mintha mentőövet dobott volna. Már azt hittem, teljesen reménytelen vagyok.”
A válasz alig pár perc múlva megérkezett.
„Mindenki kezdőként indul. A legfontosabb, hogy merjen kérdezni. Látszik, hogy még ismerkedik ezzel a területtel, de az is, hogy komolyan veszi.”
Így indult a levelezésük. Kezdetben szigorúan szakmai volt: Öreg_Cédrus türelmesen felelt Enikő végtelen „miértjeire” és „hogyanjaira”, könyveket, tanfolyamokat ajánlott. Virtuális mentorrá vált, aki átvezette őt ezen az ijesztő, digitális világon. Lassan azonban személyesebb hangok is megjelentek a sorok között.
Enikő megtudta, hogy a férfit György Kozmának hívják. Hogy nem nagyvárosban él, hanem kétszáz kilométerrel arrébb, egy eldugott faluban, erdők és tavak között. Küldött egy képet is: egy régi, de masszív faházról, előtte két hatalmas, terebélyes cédrussal.
„Innen a név – írta. – A nagyapám ültette őket.”
Enikő egyszer elejtett egy megjegyzést a kamasz lányáról, aki szerint az anyja egy vesztes. György nem a szokásos közhelyekkel válaszolt, hanem mesélt a saját fiáról, aki tanulni ment a városba, és már csak ünnepeken tér vissza a szülői házba.
„A gyerekek olyanok, mint a folyók – írta. – Egy ideig együtt futnak velünk, aztán mind megtalálják a saját medrüket. A mi dolgunk csak annyi, hogy tiszta forrás maradjunk számukra.”
Enikő újra és újra elolvasta ezt a mondatot, majd sírni kezdett. Hónapok óta először érezte úgy, hogy valaki nem sajnálatból vagy ítélkezve szól hozzá, nem elhagyott feleségként vagy sikertelen lányként látja, hanem egyszerűen emberként. Ahogy György üzeneteit olvasta, egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy a szíve lassan megnyugszik, és már nem érzi magát annyira elveszettnek, ami észrevétlenül készítette elő a következő, még mélyebb vallomásokkal teli beszélgetéseket.