— Azért állított be, hogy rendre utasítson, anyuka? Felesleges. Az ön fia megcsalt és elárult, ez a lakás pedig jog szerint engem illet.
— Gúnyolódsz velem? — Miklós Váradi hangja feszült volt, mint egy túlhúzott húr. — Hazaérek, és még enni sem készült semmi? Tényleg semmi, Krisztina Oláh?
Krisztina az ablak előtt állt. A finom eső fátyolszerűen mosta el az udvari lámpák esti fényét. Az ujjairól még nem múlt el a fertőtlenítő csípős szaga, a tapasz illata is körüllengte — egész nap talpon volt a rendelőben, leülni alig jutott ideje.
— Miklós, reggel szóltam — nyolcig tartott az ügyeletem. Most léptem be az ajtón. A hűtőben találsz főtt tésztát, tegnapról maradt húsgolyókat is. Csak meg kell melegíteni.
— Tészta… — utánozta gúnyosan. — Tészta, mintha egy lepukkant kollégiumban laknék.
A kabátját hanyagul a székre dobta, a szatyorból előhúzott egy sört, és puszta kézzel pattintotta fel. A fém szisszenése összerezzentette Krisztinát — nem a hang, inkább a mozdulat durvasága miatt. Régen férfiasnak látta ezt. Most csak közönyt és fáradt dühöt érzett mögötte.
— Miklós, kimerült vagyok. Nagyon. Ma három sérültet láttunk el, egy lány pedig összeesett a pultnál. Zsibbad a lábam, remeg a kezem. Nem vitatkozni szeretnék. Maradjunk csendben, jó?
— Csendben? — felnevetett röviden, keserűen. — Te mindig csendben vagy. Már hallgatni sem érdemes téged, mert nincs mit mondanod. Csak panaszkodsz.
Krisztina lassan megfordult, tenyerét az ablakpárkányra támasztotta.
— Neked viszont úgy tűnik, csak az számít, hogy körülötted forogjon minden. Hogy az otthon csillogjon, az étel éttermi szintű legyen, és a feleség állandóan mosolyogjon.
— Ez túl nagy kérés? — csattant fel. — Én dolgozom, hogy te itt élvezhesd a kényelmet.
— Miféle kényelmet? — vonta össze a szemét. — Ez az apám lakása, ha esetleg elfelejtetted.
— Na, persze! — robbant ki belőle, és az asztalra csapott. — Amikor elfogynak az érveid, mindig ezzel jössz: „az apám lakása”. Örülj, hogy egyáltalán ideköltöztem! Más már rég kirakott volna!
Szótlanul nézte. Egykor ezt a lobogást erőnek hitte, céltudatosságnak. Most csak egy ingerült férfit látott maga előtt, akinek minden figyelem jár, de semmit sem ad vissza.
A telefonja megremegett az ablakpárkányon — üzenet érkezett a barátnőjétől:
„Merre vagy? Minden rendben?”
Nem írt vissza.
Miklós közben már a konyhában csörömpölt, ajtókat csapott, edényeket tologatott.
— Hol van a normális só? Minden össze van hányva! — morgott. — Nálad mindig káosz van, még a fűszerek is ferdén állnak!
Krisztina lehunyta a szemét, és lassan elszámolt tízig.
— Miklós, kérlek, ne most. Tényleg nincs erőm ehhez.
— Nekem meg mindent el kell viselnem, igaz? — lépett közelebb, sör- és feszültségszagúan. — Fél éve ígérgeted, hogy jobb lesz. Hogy nem dolgozol ennyit túlórában. Hogy végre figyelsz a lakásra is. Hol van mindez?
Krisztina ekkor lassan felegyenesedett, és egyenesen ránézett, mintha most készülne kimondani azt, amit már régóta magában hordozott.