— Nem, Miklós — válaszolta Krisztina Oláh kimérten. — Ez a lakás az enyém. Jóval azelőtt vettem meg, hogy te egyáltalán beléptél volna az életembe. Most pedig nincs itt semmi keresnivalód.
— Elment az eszed? — csattant fel, egyre hangosabban. — Azt gondolod, csak úgy kitehetsz engem innen?
Olyan közel lépett hozzá, hogy szinte összeért az arcuk, és fenyegetően a szemébe fúrta a tekintetét.
— Már meg is tettem — mondta Krisztina nyugodtan. — Három percet kapsz, hogy összeszedd a holmidat. Utána rendőrt hívok.
Miklós gúnyosan felnevetett, mintha azt várná, hogy a nő meginogjon. De Krisztina mozdulatlan maradt, akár egy szikla.
— Jól van — szűrte a fogai között. — Pakolok. De ezt még meg fogod bánni.
— Lehet — felelte halkan. — De nem jobban, mint azt, hogy eddig maradtam.
Renáta Illés az ajtó közelében toporgott, zavartan ide-oda kapkodva a fejét. Miklós végül felmarkolt néhány táskát, morgott valamit az orra alatt, és együtt kiviharzott vele. Krisztina becsukta mögöttük az ajtót, ráfordította a kulcsot, majd a biztonsági láncot is beakasztotta.
Csak ezután csúszott le a padlóra, és engedte ki magából a visszatartott levegőt.
Innentől minden felgyorsult.
Másnap lakatost hívott, az összes zárat lecseréltette, Miklós hátrahagyott holmiját fekete zsákokba gyömöszölte, és letette a lépcsőházban. Felhívta az édesanyját.
— Anya — mondta bele a telefonba. — Véget vetettem neki. Végleg.
A vonal túlsó végén rövid csend következett.
— Sejtettem — szólalt meg végül Ilona Szilágyi. — És büszke vagyok rád. Egy dolgot jegyezz meg: ne engedd vissza. Sehogy.
Estére már együtt ültek a konyhában, teát kortyolgattak, és egy papír fölé hajolva sorolták a teendőket: ügyvéd felkeresése, hivatalos beadvány, a közös számla lezárása. Krisztina figyelt, bólogatott, de a fejében egyetlen gondolat visszhangzott újra és újra: szabadság.
Miklós azonban nem törődött bele. Két nappal később felhívta.
— Krisztina, rájöttem mindenre — mondta esdeklő hangon. — Hülye voltam. Sajnálom. Kezdjük újra, jó? Az egész csak félreértés volt.
— Félreértés az, amikor véletlenül összecserélsz két dolgot — válaszolta higgadtan. — Amit te tettél, az tudatos döntés volt.
— Csak összezavarodtam! Nélküled nem megy!
— Elég volt, Miklós. Ne keress többé.
Kinyomta a hívást.
Aznap este mégis ott állt a ház előtt.
— Krisztina, nem megyek el, amíg meg nem hallgatsz!
— Ha nem távozol, hívom a rendőrséget.
Közelebb lépett, megpróbálta elkapni a karját.
— Szeretlek!
— Nem — húzódott el Krisztina. — Te csak magadat szereted.
Az eső finoman szemerkélt. Ő pedig elindult, és nem nézett hátra.
Egy héttel később csengettek. Az ajtóban egy hatvan év körüli nő állt, arca merev volt, tekintete fölényes.
— Jó estét — mondta mosoly nélkül. — Miklós édesanyja vagyok. Beszélnünk kell.
Krisztina félreállt.
— Jöjjön be.
Az asszony végigmérte a lakást, mintha ellenőrzést tartana.
— Elég szűkös hely — jegyezte meg szárazon. — Az én fiam mindig is a rendre és a kényelemre volt berendezkedve, és úgy látom, itt nem sok nyugalma lehetett.