A férfi szemébe fúrta a tekintetét.
— És te fél éve hajtogatod, hogy hétköznap nem nyúlsz alkoholhoz. Hová lett ez az ígéret?
Miklós úgy torpant meg, mintha pofon érte volna. Egy lépést hátrált, bosszúsan kifújta a levegőt, majd szó nélkül felbontott egy újabb sört, és a tévé irányába indult.
— Nem vagyok alkoholista, ha erre akarsz kilyukadni — dörmögte. — Egyszerűen csak leeresztek munka után.
Krisztina már nyitotta volna a száját, de végül lenyelte a választ.
Amikor a hűtő ajtaja csapódva becsukódott, és a dohos sörszag összekeveredett a cigarettafüsttel, halkan kilépett az erkélyre. Odalentről autók moraja szűrődött fel, valaki bevásárlószatyrokat cipelt a járdán, a távolban egy gyerek sírása hallatszott. Tipikus októberi este volt Szeged szélén: nedves, hideg, nyomasztó. És ebben a pillanatban minden eddiginél tisztábban érezte, hogy így nem lehet tovább élni.
A következő reggel szótlanul indult.
Miklós köszönés nélkül lépett le. Az asztalon egy maszatos tányér maradt, mellette egy összegyűrt szalvéta, tele morzsával. Krisztina kézbe vette a telefonját, és rövid üzenetet pötyögött:
„Ma huszonnégy órázom, ne számíts vacsorára.”
Válasz nem érkezett.
A rendelőben a nap végtelennek tűnt. Köhögő betegek ültek a padokon, valaki egy igazolás miatt veszekedett, máshol az őrrel emelték fel a hangjukat. Krisztina mégis furcsa belső nyugalmat érzett. Mintha a döntés már megszületett volna, csak még nem mondta ki hangosan.
Ebéd után hívta Orsolya Deák, a váltótársa.
— Kriszti, nem akarok tolakodni, de biztos, hogy jól vagy? Úgy festesz, mintha három napja nem hunytad volna le a szemed.
— Semmi gond — felelte fáradtan. — Csak jár valami a fejemben.
— Miklós? — kérdezett rá azonnal Orsolya.
Krisztina hallgatott.
— Ismerlek — folytatta Orsolya. — Ha csendben maradsz, akkor baj van. Nem jössz át este? Dumálunk egyet, kiszakadsz kicsit.
— Nem tudom — rázta meg a fejét. — Ma inkább otthon maradok. Át kell gondolnom mindent.
Amikor este belépett a lépcsőházba, már teljes sötétség volt. A lábtörlőn egy idegen esernyő feküdt. Fekete volt, vékony kék csíkkal. Krisztina összevonta a szemöldökét. Odabent világított a lámpa.
Elfordította a kulcsot — és ledermedt.
A kanapén egy ismeretlen lány ült. Fiatal volt, szőke, a körmei feltűnően hosszúra voltak növesztve. Miklós mellette állt, abban az ingben, amelyet Krisztina a születésnapjára vett neki.
— Ja, hazaértél — jegyezte meg közömbösen. — A dolgaimat válogatjuk.
— Milyen dolgokat? — kérdezte Krisztina halkan, de a hangja veszélyesen feszült volt.
— Az enyémeket. Úgy döntöttem, egy időre Renátához költözöm — biccentett a lány felé. — Kell pár irat, meg néhány holmi.
Krisztina szó nélkül elhaladt mellettük, és megállt a szoba közepén.
— Idehoztad őt? Az én lakásomba?
Renáta vállat vont, és úgy nézett rá, mintha csak egy jelentéktelen szomszéd lenne.
— Én amúgy nem is akartam feljönni — mondta nyafogva Miklósnak. — Te erősködtél.
Krisztina a lányra emelte a tekintetét.
— Akkor most azonnal elmész. Most.
— Hé, álljunk csak meg! — vágott közbe Miklós. — Ez az én otthonom is! Itt éltem, ha esetleg elfelejtetted!