Gyakran egész bandák verődnek össze errefelé: letelepednek a padokra vagy a járdaszegélyre, isznak, majd a palackokat, üvegeket gondolkodás nélkül széthagyják mindenfelé. Azóta pedig, hogy Lívia Farkas megsérült azon a szerencsétlen napon, Kálmán Fehér szinte küldetésének tekinti, hogy végigjárja az utcákat. Összeszedi a törött üvegeket, a szilánkokat, a félredobált palackokat, nehogy még valaki ugyanúgy megvágja magát, mint az unokája. Minden egyes nap útnak indul, ünnepnapon is, hétvégén is, megállás nélkül. Ezt a feladatot találta ki magának, és rendíthetetlenül tartja magát hozzá.
Ahogy Vivien Balázs hallgatta Henrietta Illés történetét, önkéntelenül is az jutott eszébe, milyen jó, hogy végül úgy döntött, segít az öregúrnak. Hiszen tényleg: a legtöbben csak elmentek mellette, legyintettek, és azt hitték róla, hogy ittasan ténfereg az utcán.
– Ma már mi is nagyon megijedtünk – mesélte Henrietta. – Már azon voltunk, hogy elindulunk megkeresni. Mi van, ha rosszul lett? A telefonját itthon felejtette, nem vette fel, hiába hívtuk. Aztán egyszer csak megszólalt a kaputelefon… el sem tudja képzelni, mennyire megkönnyebbültünk, amikor kiderült, hogy megvan a nagypapánk. Kálmán Fehér már nehezen mozog, vettünk neki járókeretet és botot is, de nem hajlandó használni. Sőt, bármiféle segítséget elutasít, inkább ő akar támogatni minket. Igazi harcos alkat!
Vivien figyelmesen hallgatta, közben pedig egyre erősebben motoszkált benne egy régi emlék. Hiszen neki is volt ilyen nagyapja. Ugyanilyen makacs, kitartó ember. Fiatalon katonaként szolgált, eljutott egészen Berlinig. Évtizedekkel később, már idős korában érte a szélütés: az egyik oldala lebénult, a beszéde is alig maradt meg. A rehabilitáció után ugyan járni még tudott, de a jobb keze szinte teljesen használhatatlanná vált. Ennek ellenére nemcsak ellátta magát, hanem a bal kezével barkácsolt, javított, a kertben dolgozott, ásott, ültetett. Egyszer még a fészer tetejét is egymaga hozta rendbe. Amikor Margit Szilágyi, Vivien nagymamája erről tudomást szerzett, alapos fejmosásban részesítette: majdnem rosszul lett a gondolattól, hogy amíg ő dolgozott, a férje egy ingatag falétrán mászkált a tetőn. A nagyapa azonban csak mosolygott – meg akarta lepni, örömet akart szerezni neki.
Vivien akkoriban még kislány volt, de minden részlet élénken megmaradt benne. A nagyapja nehezen beszélt, a szavak töredezetten jöttek elő. Néhányat viszonylag tisztán ki tudott mondani – például a „loska” helyett „loshka”, vagy a „dos” a „dózsa” helyett, és Margit nevét is felismerhetően ejtette. A többi inkább hangfoszlány volt. Furcsa módon azonban a csúnya beszéd egyáltalán nem okozott neki gondot: az indulatos káromkodások hibátlanul törtek fel belőle. Ilyenkor Margit rendszerint felkapta a vizes rongyot, és rászólt: hallgasson el, hiszen gyerek van a közelben, ilyet nem illik mondani előttük.
Vivien végül elindult hazafelé. A kezében ott volt a szatyor almával – végül elfogadta, nehogy megbántsa Henriettát. Léptei könnyűek voltak, a szíve pedig tele melegséggel. Jó érzés volt arra gondolni, hogy vannak családok, ahol az emberek aggódnak egymásért, figyelnek egymásra. Mert ami kívülről csak egy koszos, elhanyagoltnak tűnő, talán ittas öregember, az valaki számára a szeretett nagypapa, akit otthon várnak, és akiért szoronganak. Talán tényleg mindannyiunknak kicsit türelmesebbnek és emberségesebbnek kellene lennünk egymással.