– …szólt vissza a nő, miközben a lépcsőház ajtaját kitámasztotta, nehogy becsukódjon. – Csak egy pillanat türelmet kérek…
Vivien Balázs tanácstalanul maradt ott az udvaron. Ebben a belső kertben még soha nem járt, így kíváncsian körbepillantott. A régi társasházak homlokzata kissé megkopott volt, az alsó szinteken pedig két apró élelmiszerbolt húzódott meg, szinte egymás mellett. Eszébe jutott, hányszor haladt el ezek mellett az épületek mellett messzebbről, amikor az esti edzésekre sietett a fitneszterembe – azon az úton, ahol nemrég az idős férfi elesett.
– Tessék! – jelent meg újra a nő, és egy csomagot nyújtott át neki. – Alma van benne. Igazán kiváló fajta! Édes, illatos… A fát még a nagyapám ültette el réges-régen.
– Ugyan, igazán nem szükséges – tiltakozott Vivien kissé zavarban. – Inkább a nagyapja kezét kellene rendesen lemosni, nehogy fertőzés kerüljön a sebeibe. Talán jobb lenne orvoshoz vinni, ki tudja, nem kell-e összevarrni… Az almákat pedig tartsa meg, kérem. Nem tettem semmi különöset, csak segítettem egy kicsit.
– Az több volt annál… – sóhajtott a nő. – Henrietta Illés vagyok, a férjem pedig Gábor Kelemen. A nagyapám neve Kálmán Fehér. Van egy perce? Szeretnék elmondani valamit, akkor megérti, miért vagyunk ennyire hálásak, és miért hoztam az almát.
Vivien bólintott, és figyelmesen felé fordult.
– Kálmán Fehér nemrég ünnepelte a századik születésnapját – mondta Henrietta büszkén. – Háborús veterán. Amikor fogságba esett, szándékosan megsértette a nyelvét, nehogy bármit is kikényszerítsenek belőle. Később sikerült megszöknie, de a seb elfertőződött, súlyos gyulladás alakult ki. A kórházban meg kellett operálni, a nyelve nagy részét eltávolították. Azóta ezért beszél úgy, mintha nem tudna rendesen megszólalni.
Vivien döbbenten hallgatott, próbálta feldolgozni a hallottakat.
– Soha nem iszik alkoholt – folytatta Henrietta. – Biztos azt hitte, hogy részeg. Mindenki ezt gondolja a beszéde miatt. Egyszer télen elesett, és órákig feküdt az úton, mert senki nem állt meg segíteni. Akkor súlyosan kihűlt, hosszú ideig kezelték.
– De miért engedik egyedül járni? – csúszott ki Vivien száján.
– Nem mi engedjük – mosolyodott el szelíden Henrietta. – Ő maga megy el. Próbáltuk lebeszélni, magyaráztuk, de hajthatatlan… Ő az édesanyám apja. Amikor Gáborral összeházasodtunk, befogadott minket a lakásába. Mi gondoskodunk róla, segítünk, együtt élünk, békességben. Jó ember, végtelenül jószívű. Van egy kislányunk is, Lívia Farkas. Egyszer megbotlott ezen a környéken, elesett, és üvegszilánkok vágták fel a lábát. Össze kellett varrni, a heg ma is látszik. Itt ugyanis sokféle ember megfordul, nem mindig a legjobb társaság, a közeli bontásra ítélt házak felől gyakran áramlanak ide, és ez rengeteg gondot okoz…