…a markában nagy üvegcserepeket szorított.
Vivient mélyen megérintette a látvány, a szeme sarkában könnyek gyűltek. Előhúzott a táskájából egy csomag nedves törlőkendőt, óvatosan kivette az üvegszilánkokat az idős férfi kezéből, és a közeli kukába dobta őket, majd aprólékos gonddal letisztította a véres ujjakat. Ezután megpróbálta talpra segíteni. Nem volt könnyű dolga, az öreg súlya és bizonytalan mozgása alaposan próbára tette, de végül sikerrel járt. Közben újra eszébe jutott a nagymamája, akit egy teljes éven át ápolt, miután teljesen ágyhoz kötötté vált.
– Hála az égnek, még van erő a karomban… – motyogta magának. – Na, merre induljunk? Hol lakik?
Az öreg válaszul csak panaszos hangokat adott ki. Alig tudott megállni a lábán, Viviennek pedig átfutott az agyán a kétely: nem lehet, hogy ittasságról van szó? Nem beszélt, csak értelmetlenül hümmögött, pont úgy, ahogy a nagymamája mondta az ilyen állapotra: „már össze sem állnak a gondolatai”. Mindezek ellenére Vivien nem hagyta magára. Nem maradhat egy ember a hidegben, a koszban fekve – könnyen megfázhat, súlyos baja eshet.
– Mondja, kérem, hol él? – kérdezte meg újra, türelmesebben.
Az idős férfi remegő kézzel a közeli házak felé intett. Arrafelé barátságos fények szűrődtek ki az ablakokból, ellentétben az úttal, amelyen lassan, csoszogva haladtak előre. Gyorsabban nem ment: alig emelte a lábát, mélyen görnyedt, minden lépésnél Vivien karjára támaszkodott.
Ekkor vette észre, hogy az öreg magával cipeli azt a koszos szatyrot is. A műanyagban, lépéseivel egy ütemben, halkan összekoccant néhány üveg.
„Biztos vissza akarta váltani őket, és eleséskor törtek össze” – gondolta Vivien, miközben óvatosan tartotta. – „Valószínűleg ezek vágták meg a kezét… Vagy már eleve töröttek voltak. De akkor miért ragaszkodik hozzájuk ennyire?”
Mire ezek a gondolatok végigfutottak benne, elértek egy társasházhoz. Az addig csendesebb öreg hirtelen újra nyöszörögni kezdett, és hevesen hadonászott. Vivien megértette: megérkeztek.
– Kaputelefon… – mondta tanácstalanul. – De a kódot nem tudjuk… és biztos ez a bejárat?
Az öreg felemelte a kezét, és az ujjaival számokat mutatott: előbb hármat, aztán egyet, majd újra hármat és egyet.
– Harmincegy? Vagy tizenhárom? – Vivien hezitált, végül mégis megnyomta a gombokat. Az első csöngetésre egy izgatott női hang szólt bele.
– Itt van… egy idős úr… – kezdte bizonytalanul, maga sem tudva, jó lakást hívott-e.
– Azonnal lemegyek! – érkezett a határozott válasz, és hosszú perceknek tűnő várakozás következett. Az öreg ismét hümmögött, megrázta a szatyrot, az üvegek vékony csilingeléssel feleltek.
A kapu kinyílt, és egy harmincas éveiben járó nő lépett ki, mellette egy hasonló korú férfival.
– Nagypapa! – kiáltotta a nő, és szorosan átölelte az idős embert. – Nagyon köszönöm! El sem tudja képzelni, mennyire hálás vagyok!
Miközben a nő hálálkodva Vivien felé fordult, a férfi óvatosan karon fogta az öreget, és bevezette a lépcsőházba.
– Mindjárt jövök vissza! – mondta még a nő sietve, mielőtt eltűnt volna utánuk a bejárati ajtó mögött.