Az ember többnyire a külsőségeket méri: a ruhát, a rangot, azt a szerepet, amit valaki magára ölt. Közben ott áll mellette valaki, csendben, türelmesen, és nem dicséretre vágyik, nem tapsra – csupán egyetlen alkalomra, hogy bebizonyíthassa, még nem írták le végleg. Ernő Balázs pontosan ezt az esélyt kapta meg. Nem volt szükség órákra vagy nagy szavakra: néhány perc is elégnek bizonyult ahhoz, hogy minden kiforduljon a helyéről. Megváltozott az emberek hozzáállása, és vele együtt az ő saját élete is. Nem ünnepélyesen, nem hangos ígéretekkel. Egyszerűen beindította a motort, és abban a pillanatban minden értelmet nyert.
Vivien Illés eközben Kristóf Fazekassal szemben állt, kissé hátrébb lépett, mintha ezzel a mozdulattal húzna határt kettőjük közé. A hangja nem remegett, amikor kimondta, amit már régóta hordozott magában. Azt akarta visszaszerezni, amit elvettek tőle az évek során – nem a férfit, nem egy kapcsolatot, hanem önmagát. Ahogy tudatosult benne ez az erő, amit addig elfojtott, már nem érzett félelmet, csak elszánt nyugalmat.
Valahol egy ajtó túloldalán szavak szűrődtek ki: Nikolett Lengyel nevét emlegették, rideg számítással, mintha egy terv része lenne. A mondatokból nem indulat áradt, hanem hideg meggyőződés arról, hogy ha mindent „jól” csinálnak, az ember előbb-utóbb összeroppan magától. Ezek a félmondatok azonban többet árultak el azokról, akik kimondták, mint arról, akire vonatkoztak.
Mónika Halász később már nem kertelt. Amikor meglátta, mi zajlik körülötte, és megértette, milyen szándékkal nyúlnak bele az életébe, végleg lezárt minden vitát. Nem maradt helye alkunak, sem magyarázatnak. Abban a pillanatban, ahogy kimondta a döntését, világossá vált: vannak helyzetek, amikor az embernek muszáj megálljt parancsolnia, különben örökre elveszíti azt, ami igazán az övé.