…szétesőben van: az olajat alig cserélik, a szűrők el vannak dugulva. Egyszer még szerencséjük volt, legközelebb már nem biztos.
Zoltán Simon pislogott egyet, mintha csak most esne le neki a mondatok súlya. Csaba Szilágyi hátulról megfordult, szó nélkül elindult kifelé, búcsúzásra sem méltatta a társaságot. A sofőrök lassan szétszéledtek, mindenki a saját járművéhez ment, és senki nem szólt egy szót sem.
— Rendben — vágta rá végül a direktor. — Lesz műhely. Te pedig ott fogsz dolgozni. Tisztességes fizetéssel.
Ernő Balázs csak bólintott. Felvette a seprűt, és elindult a raktár felé. Ugyanúgy görnyedten lépkedett, ugyanazzal a halk mozgással, mint addig mindig — egyetlen dolog változott: most némán állt mögötte egy csapat ember, akik mindent láttak.
Egy hét sem telt el, és a telepen megjelent a műhely. Nem volt fényűző, de olyan gépekkel szerelték fel, amelyeket Balázs maga választott ki. Zoltán Simon nem sajnálta rá a pénzt. Talán mardosta a lelkiismeret, talán csak akkor értette meg, mennyi értéket hagyott kárba veszni évekig.
Balázst innentől névvel és tisztelettel szólították. Azok a fiatal sofőrök, akik nemrég még kinevették a „seprűs professzort”, sorban álltak nála tanácsért: dadog a karburátor, csúszik a kuplung. Ő röviden felelt, sallang nélkül, mégis úgy, hogy minden a helyére került.
Csaba Szilágyi, a szerelő, többé nem tette be a lábát a telepre. Zoltán Simon felmondta a szerződését — nincs rá szükség. Csaba még próbálkozott telefonon, visszakönyörögni a régi rendet, de a direktor félbeszakította, és letette a kagylót.
Balázs közben ugyanabban a vattakabátban járt, ugyanazokban a csizmákban. Csak a seprű helyét kulcsok vették át. Ha egy-egy újonc tréfálkozni próbált a külsején, a régiek azonnal rászóltak:
— Ne égesd magad. Ez az ember olyasmit élt át, amiről te álmodni sem mersz.
Egy alkalommal Zoltán Simon benézett a műhelybe. Balázs épp egy teherautó motorján dolgozott. A direktor megállt az ajtóban, és figyelte azokat a kezeket, amelyek biztosan, hibátlanul tették a dolgukat.
— Balázs… ha akkor nem indítod be… tényleg le akartam vonni. Érted, ugye?
Balázs nem nézett fel. Letörölte az alkatrészt, majd a munkapadra tette.
— Értem. Dühös volt, megijedt. Ilyenkor az ember sok mindent kimond. Nekem meg már nem volt vesztenivalóm. Rosszabb úgysem lehetett.
A direktor még állt egy darabig, mondott volna valamit, de nem találta a megfelelő szavakat. Végül megfordult, és csendben kiment.
Előfordul, hogy az emberek évekig élnek egymás mellett, mégsem látják a másikat igazán, csak elnéznek mellette, mintha ott sem lenne.