Ernő Balázs a kabátja durva anyagjába törölte olajos ujjait, majd előhúzott a zsebéből egy megviselt csavarhúzót, amelynek markolatát már régen berepedezte az idő.
— Vegyék le az akkusarut — jegyezte meg halkan, minden sallang nélkül.
Zoltán Simon még mindig mosolygott, amikor Balázs eltűnt a felnyitott motorháztető mögött. Csaba Szilágyi kissé félrehúzódva állt, cigarettát szorongatva, szemét csípte a füst. A sofőrök egymásra pillantottak: némelyikükben már megszületett a sajnálat az öreg iránt, mások türelmetlenül várták, mikor válik az egész jelenet nyilvános megszégyenítéssé.
Balázs nem kapkodott, mégis minden mozdulata céltudatos volt. A hegekkel és rászáradt kenőanyaggal tarkított kezek szinte emlékezetből dolgoztak: egy csatlakozót meghúzott, egy csövet kifújt, végigsimított a kábeleken, mintha kitapintaná a hibát. A fiatalabbak közben telefonjaikkal rögzítettek mindent, suttogva kommentálva az eseményeket.
— Indítsd — szólt hátra Balázs anélkül, hogy felnézett volna.
A sofőr kelletlenül felhorkant, de engedelmeskedett. Elfordította a kulcsot. A motor először csak köhintett, majd még egyszer — aztán egyenletes, mély hangon életre kelt, mintha soha nem lett volna baja.
Olyan csend telepedett a csarnokra, hogy hallani lehetett, ahogy egy varjú landol a raktár tetején. Egy perc sem telt bele, és minden nevetés elhalt.
Csaba Szilágyi kezéből kiesett a cigaretta. Zoltán Simon tátott szájjal állt, de egyetlen szó sem jött ki rajta. A fülkében ülő sofőr döbbenten bámulta a műszerfalat, mintha attól félne, hogy mindez csak képzelgés.
— Kész — mondta Balázs, és ismét a kabátjába törölte a kezét. — Oxidált érintkező, eltömődött cső. Apróság.
Felkapta a seprűt, és már indult volna vissza a raktár felé. Zoltán Simon mozdulatlanul állt, mintha gyökeret vert volna a lába.
— Várj… ezt mégis hogy? Honnan tudtad? — bukott ki belőle végül.
Balázs megállt, de nem fordult meg azonnal.
— Harminc évig dolgoztam egy hadiüzemben. Rakétarendszereket állítottunk be. Aztán bezárták, a kilencvenes években minden szétesett. A feleségem meghalt, a lakást csalók játszották ki alólam — aláírtam papírokat, nem néztem eléggé utána. Azóta így sodródom.
Elindult a raktár irányába, de Zoltán Simon hirtelen utána lépett, és a vállánál megfogta — határozottan, mégsem durván.
— Állj meg. Komolyan beszélek.
Balázs megfordult. A direktor úgy nézett rá, mintha most látná először.
— A kamiont nyilván nem adom oda, megbolondultam volna — mondta feszülten. — De prémiumot kapsz, azt megígértem, és állom a szavam. Viszont mondd meg őszintén: mire van szükséged?
Balázs felemelte a fejét, és először nézett Zoltán Simon szemébe.
— A pénz nem érdekel. Nincs mire költenem. De ha valódi munkát akar… csináljanak egy rendes műhelyt. Olyat, ahol a gépek nem hagyják cserben az embert. Itt maguknál minden…