A kulcstartón egy nehéz, krómozott embléma himbálózott, egy német autógyár jellegzetes logója. Norbert azonnal felismerte. A saját kocsijának kulcsai voltak. Annak az autónak, amelyre büszke volt, amelyet státuszszimbólumnak érzett, és amelyet alig egy hónapja hoztak ki a szalonból. A belsejében még mindig ott lebegett az új bőr jellegzetes, édeskés illata, amit minden alkalommal mélyen beszívott, amikor beült.
Megszédülve, a valóságot tagadva botorkált ki a hálóból a folyosóra Melinda után. Az előszobában érte utol. A nő nem kapkodott, nem pakolt lázasan. Nyugodt mozdulatokkal, már-már kimért precizitással bújt bele a könnyű, nyári cipőjébe. Egyik kezében a táskáját tartotta, a másikban pedig a kulcsokat.
– Melinda, mégis mi ez az egész? – kérdezte Norbert rekedten. A hangja bizonytalan volt, mintha nem is a sajátja lenne. Még mindig kapaszkodott abba a gondolatba, hogy mindez csak valami kegyetlen tréfa, egy rossz álom, amiből mindjárt felébred. – Előbb nekem adod a lakást, most meg elveszed a kocsim kulcsait? Tedd vissza őket, és hagyd abba ezt az értelmetlen színjátékot.
Melinda befejezte az öltözést, majd kiegyenesedett. A tekintete hűvös volt és tárgyilagos, akár egy orvosé műtét közben.
– A lakással komolyan gondoltam. A tiéd, használd egészséggel. Az autót viszont – finoman megrázta a kulcsokat, amelyek halk csilingeléssel válaszoltak – megtartom. Kárpótlásként az elrontott nyaralásért.
Norbertből ideges nevetés szakadt fel. Elindult felé, azzal a szándékkal, hogy egyszerűen kitépi a kulcsokat a kezéből.
– Ezt nem teheted meg. Az az autó az enyém. Az én nevemen van.
– Biztos vagy benne? – Melinda szemében először villant meg valami élő fény, de ez nem melegség volt, hanem hideg, ragadozó élvezet. – Emlékszel, amikor a bank elutasította a hitelkérelmedet? Amikor a „zsebbe” kapott jövedelmed még a vételár felére sem volt elég? És arra, hogyan könyörögtél nekem, hogy szálljak be adóstársnak? „Melindám, kérlek, segíts, ez a közös álmunk, együtt fogunk vele utazni” – ugye rémlik?
Minden egyes szava úgy csapódott Norbertbe, mint egy-egy pontosan bevert szög. Megmerevedett. Emlékezett. A banki megaláztatásra, a saját alkudozására, Melinda hezitálására, majd a beleegyezésére.
– Adóstárs vagyok, Norbert – mondta ki lassan, hangsúlyozva, miközben látható élvezettel figyelte, ahogy a férfi arcán a döbbenetet felváltja a pánik. – Ez a bank szemében teljes egyenrangúságot jelent. Jogom van használni az autót. És használni is fogom. Te pedig… te vagy a főadós. Az, akinek a nevén a szerződés fut. Akinek a számlájáról havonta levonják a nyolcvanezer forintot.
Norbert csak bámult rá. Mintha kiszorult volna a levegő a tüdejéből. Szólni akart, tiltakozni, de a szavak nem jöttek. A kép a fejében egyszerű volt és rémisztően tiszta.
– Te fizeted a hitelt – Melinda hangja szinte simogatóvá vált, amitől Norbert hátán végigfutott a hideg. – Öt éven át. Semmiért. Egy üres parkolóhelyért. Egy autóért, amit én vezetek. És amikor az utolsó részlet is lemegy, mint becsületes adóstárs, igényt tartok a részemre. A felére. Ez így igazságos, nem gondolod?
Norbert arca elszürkült. Elgyengülve támaszkodott a falnak, nehogy összeessen. Hirtelen összeállt benne a teljes kép: a lakás is hitelre volt, ott is ő volt a főadós. Melinda nem egyszerűen elment. Egyedül hagyta egy betonkalitkában, két óriási tartozással, menekülési út nélkül. Egyetlen, pár perces döntéssel teljesen tönkretette.
Melinda utoljára végigmérte. A megtört, összezúzott férfit. A tekintetében nyoma sem volt sajnálatnak. Csak jeges elégedettség.
Aztán a kilincsre tette a kezét.
– Jó pihenést, drágám.
Az ajtó becsukódott mögötte. Norbert egyedül maradt a lakás kongó csendjében, amely már nem otthonnak tűnt, hanem egy személyes adósbörtönnek. Azt a helyet nézte az előszobában, ahol az imént még a felesége állt, és lassan felfogta: az a nyaralás, amit olyan könnyedén átengedett Fruzsinának, volt messze a legolcsóbb veszteség mind közül, amit azon a napon elszenvedett.