A képernyő alján felvillant az üzenet az utazásszervezőtől: „A 74589-es foglalás sikeresen átírásra került az új nevekhez.”
Melinda Kozma lassan emelte fel a fejét. Norbert Takácsra nézett. Az izzadt, megtört arcára, amelyen most nem volt sem fölény, sem magabiztosság, csak kapkodó félelem. A tekintete aztán lecsúszott a nyitott bőröndre, benne a tengerzöld nyári ruhára, arra a könnyű darabra, amely soha nem fogja látni a naplementét a víz fölött. Melinda nem kiabált. Nem tört ki sírásban. Csak állt, és nézte őt, miközben a szemében lassan fellobbant egy hideg, fehéren izzó fény. Amikor megszólalt, a hangja halk volt, mégis végzetesen éles.
— Törölted a mi foglalásunkat?
— Melinda, kérlek, hallgass meg, ezt félreérted — hadarta Norbert sietve, engesztelő suttogással, és tett felé egy lépést, kinyújtva a kezét, hogy megérintse a vállát.
Melinda ösztönösen hátrahőkölt, mintha az érintése égetett volna. Az a szinte észrevétlen mozdulat, amelyben undor és elutasítás keveredett, jobban megállította Norbertet bármilyen falnál. Megdermedt, a karja esetlenül a levegőben maradt.
— El akartam mondani, esküszöm — folytatta, még halkabban, mintha szégyenletes titkot vallana be. — Csak nem tudtam, hogyan kezdjem. Fruzsinának óriási gondjai vannak. A válás után… egyedül maradt két gyerekkel, pénz alig. A kicsik még sosem látták a tengert, el tudod képzelni? A legkisebb állandóan beteg. Nekik erre nagyobb szükségük volt. Azt hittem, te… te megérted majd. Hiszen te jó ember vagy.
Beszélt, mentegetőzött, sorolta a magyarázatokat, Melinda pedig némán hallgatta. Megvárta, amíg kifogy a szóból, amíg az összes ragacsos, szánalmas indokot kiönti magából, gondosan becsomagolva nemes szándékokba. Amikor Norbert elhallgatott, Melinda lassan, már-már szertartásos mozdulattal a telefonját a bőrönd tetején fekvő selyemruhára tette. Mintha leplet borított volna egy meggyilkolt álomra. A szája sarkában halvány, örömtelen mosoly jelent meg.
— Tehát tényleg átírtad a nyaralásunkat? Odaadtad a közös szabadságunkat a nővérednek és a csapatának, mert szerinted nekik „jobban jár”? És én? Szerinted én nem érdemlek pihenést egy év megszakítás nélküli robot után?
A hangja nem emelkedett kiabálássá. Mély maradt, majdnem nyugodt, de acélos rezgés futott végig rajta, amitől Norbert hátán hideg borzongás szaladt végig. Ez sokkal ijesztőbb volt bármilyen hisztériánál.
— Én dolgoztam, Norbert. Emlékszel az éjszakákra, amikor jelentéseket írtam, miközben te sorozatokat néztél? Amikor vacsora helyett kávén éltem, csak hogy időben leadjam a projektet? Amikor hulla fáradtan estem be az ágyba, és még az arcomat sem volt erőm megmosni? Ez az év pokol volt. Önként vállalt pokol, azért az egyetlen rohadt hónapért, amit mennyországnak hittem. Számoltam a napokat. Húztam őket a naptárban, mint egy rab, aki a szabadulást várja. És te fogtad ezt a szabadulást, ezt a levegővételt, és egyszerűen odaadtad. Kérdés nélkül.
Egy lépéssel közelebb ment hozzá. Most Norbert volt az, aki ösztönösen hátrált.
— „Hiszen te jó vagy” — utánozta őt Melinda, és a szavakban már méreg csöpögött. — Ez nem jóság. Ez számítás. Az a hitvány, önző számításod, hogy majd lenyelem, és hallgatok. Hogy megint én alkalmazkodom. Csakhogy most tévedtél. Nem csak egy utat adtál oda. Elvetted a munkámat, az egészségemet, az időmet, és odadobtad a nővérednek, mint egy alamizsnát. Megmutattad, hol a helyem. Az igásló helyén, akinek a vágyait és érzéseit bármikor… semmissé lehet tenni. Mert mindig lesz valaki, akinek „fontosabb”.
— Hagyd abba! Én csak segíteni akartam a családomnak! — tört ki végre Norbertből, sértett remegéssel a hangjában. — Ne csinálj belőlem szörnyeteget! Nem gondoltam, hogy te ilyen… ilyen önző leszel!
Az „önző” szó ott maradt közöttük, súlyosan, megmásíthatatlanul. Norbert utolsó, végzetes mondata volt. Melinda elhallgatott. A benne tomboló düh egyszerre visszahúzódott, és átadta a helyét valami másnak: jegesnek, kristálytisztának, könyörtelennek. Úgy nézett rá, mintha most látná először, és amit meglátott, attól már nem volt kedve többé magyarázni.