Az a felismerés, hogy Norbert meg van győződve a saját igazáról, furcsa, baljós megkönnyebbülést hozott Melindának. Mintha egy láthatatlan csomó oldódott volna ki benne. Abban a pillanatban mindent eldöntött.
Az „önző” bélyeg nemcsak kimondva maradt köztük, hanem végleg lezárt valamit. Nem egy vitát. Nem is pusztán a házasságukat. Az a Melinda ért véget, akit Norbert addig ismert. Az a nő, aki képes volt felemelni a hangját, sírni, érvelni, bizonygatni, magyarázni. Ő eltűnt. A helyén valaki egészen más állt: hűvös, összeszedett, figyelmes – és idegen.
Az arca, amelyet percekkel korábban még a harag és a sértettség rángatott, kisimult. Nem nézett többé Norbertre. Tekintete inkább lassan végigsiklott a hálószobán, olyan távolságtartó érdeklődéssel, mintha sosem járt volna itt. Végigmérte az olasz bútorokat, amelyekért vagyonokat fizettek, a falra szerelt óriási tévét, majd a székre hanyagul dobott, drága ingeket. Ezek a tárgyak reggel még a közös jólét és biztonság jelképei voltak, most azonban idegen kacatnak tűntek, mintha egy átmeneti albérlet díszletei lennének.
Norbert nem értette ezt a hirtelen váltást. A hallgatást tévesen megadásnak vette. Azt hitte, Melinda kifáradt, „leégett”, és most már el lehet simítani az egészet.
— Na jó, ne duzzogj már — próbálta békítő hangon, enyhe fölénnyel. — Tudom, hogy rosszul esett. De jó szándékkal tettem. Még elutazunk, keresünk pénzt, és jövőre bepótoljuk. Megígérem.
Válasz nem érkezett. Melinda odalépett a bőröndhöz. Mozdulatai lassúak voltak, pontosak, minden kapkodástól mentesek. Felhajtotta a tetejét, majd óvatosan lecsukta. Kattanás. Az első zár. Aztán a második. Újabb száraz hang. Olyan véglegesek voltak ezek a zajok, mint lövések egy üres lőtéren. A nyaralás lezárult. Hivatalosan. Mindennel együtt.
Ezután megfordult. Az arcán nem volt sem harag, sem fájdalom, csak udvarias, nyugodt távolság. Olyan tekintet, amellyel egy idegent nézünk, aki véletlenül nekünk ütközött az utcán.
— Rendben, Norbert — mondta egyenletes, szinte üzleti hangon. Ez a nyugalom jobban megrázta a férfit, mint bármilyen kiabálás. Érezte, hogy valami nagyon félrecsúszott. — Ha ennyire szeretsz ajándékokat adni, akkor én is adok egyet.
Egy pillanatnyi szünetet tartott, hagyta, hogy a helyzet abszurditása rátelepedjen. Norbert pislogás nélkül bámulta, próbált bármit kiolvasni az üres tekintetből.
— Neked ajándékozom ezt a lakást — folytatta ugyanazzal a színtelen hanggal.
Norbert zavartan pislogott. A szája sarka megrándult egy ideges félmosolyra, mintha félrehallotta volna, vagy rossz tréfát sejtene.
— Tessék? Micsoda? Milyen lakást?
— Ezt — intett körbe Melinda a szobában. — Az egészet. A három szobát a belvárosban. Az én részemet. Használd fel, ahogy akarod. Költöztesd ide a húgodat. Az anyádat. Minden rokont, akinek mindig „nagyobb szüksége van rá”. Csináljatok itt ünnepet, örüljetek a győzelemnek. Mostantól ez a te gondod.
Norbert csak állt, és lassan, mérgező lassúsággal szivárgott belé a szavak értelme. Ez nem vicc volt. Hadüzenet volt, olyan szabályokkal, amelyeket nem ismert. Már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, hogy ez közös tulajdon, hogy Melinda megőrült, de nem kapott lehetőséget. A nő megfordult, és kisétált a hálószobából a folyosóra, magára hagyva őt a bezárt bőrönd mellett, amelybe egy boldog hónap minden terve el lett temetve. A bejárat felől fémes csörrenés hallatszott – egy ismerős hang, amelyet Norbert minden reggel hallott. Az új autó kulcsainak csilingelése volt.