— Nézd csak ezt az árnyalatot! — Melinda Kozma szinte eksztázisban lengette meg a levegőben a leheletvékony, tengerzöld selyemruhát. — Tökéletes lesz egy teraszos vacsorához, amikor a nap lebukik a horizont mögött. Már látom magunkat, ahogy ott ülünk, és jeges fehérbort kortyolunk…
Beszéd közben nem fordult meg. Precízen hajtogatta a ruhát, majd a gondosan vasalt pólók tetejére helyezte a nyitott bőröndben. A hálószobát betöltötte a naptej kókuszos illata és a közelgő boldogság ígérete. Erre a szabadságra egy teljes évet vártak. Pontosabban: ő nemcsak várt rá, hanem kiharcolta. Két projekten dolgozott párhuzamosan, éjfél után zuhant ágyba, és hajnalban kelt az első napsugarakkal. Ez az utazás meg volt fizetve — minden perce az ő erejéből és kitartásából született.
Norbert Takács nem szólt semmit. Idegesen járkált az ablak és az ajtó között, léptei kapkodók és szabálytalanok voltak. A parketta nyöszörgése élesen hasított bele a készülődés derűjébe, mint egy hamis hang egy hibátlan dallamban. Időről időre farmerjába törölte nedves tenyerét, és Melindának ez az apró mozdulat sem kerülte el a figyelmét.
— Norbert, mi bajod van? Egész reggel feszült vagy — fordult végre felé, enyhén felvonva a szemöldökét. A tekintete nyílt volt és tiszta, még mindig benne hullámzott a nyaralás gondtalan öröme. — Ha a munka miatt aggódsz, minden le van adva, Attila Szilágyi megoldja. Lazíts, még két teljes napunk van az indulásig.
— Nem, nincs semmi gond — préselt ki magából egy mosolyt, ami csak az arcizmait húzta meg, a szeméig nem jutott el. — Csak ez az utazás előtti kapkodás… tudod, sosem bírom.
Az egyik komódhoz lépett, ahol a telefonja hevert. Képernyővel felfelé feküdt, és abban a pillanatban, amikor ujjai hozzáértek, a kijelző felvillant. Új üzenet érkezett. Melinda nem leskelődött. Egyszerűen a férjét nézte, és a tekintete akaratlanul is a világító felületre csúszott. Az üzenet Norbert nővérétől, Fruzsina Molnártól jött. A szöveg rövid volt, mégis könyörtelenül egyértelmű: „Köszönöm, tesó! A gyerekek odáig vannak! Megmentettél minket!”
Melinda számára megállt az idő. Az utcazaj eltompult, a kókuszos illat szertefoszlott. Csak a parketta nyikorgása maradt — most már fülsiketítőnek tűnt — és ez a néhány szó a képernyőn. „A gyerekek odáig vannak.” Az unokaöccsei. Mitől lehetnek ennyire boldogok két nappal azelőtt, hogy ő végre elindulna arra a pihenésre, amelyért az egészségét és az alvását áldozta fel?
— Add ide — mondta halkan, kérdés nélkül. Parancs volt, nem kérés.
Norbert összerezzent, ösztönösen magához szorította a készüléket. Egy szempillantás alatt elsápadt, verejték jelent meg a homlokán. Úgy festett, mint akinek hirtelen kirántották a talajt a lába alól.
— Mel, nincs ott semmi érdekes, Fruzsina csak…
Nem hagyta befejezni. Két gyors lépéssel ott termett előtte, és egyszerűen kivette a telefont az elernyedt ujjaiból. Nem ellenkezett. Csak állt, és úgy nézett rá, mint egy lebukott iskolás. Melinda Norbert ujjlenyomatával feloldotta a kijelzőt — a férfi még csak el sem húzta a kezét —, majd megnyitotta az üzenetváltást. Minden ott volt előtte, kendőzetlenül.
Némán olvasott. Az arca fokozatosan elsimult, érzelemmentes maszkká vált. Norbert három nappal korábbi üzenete: „Fruzsi, támadt egy ötletem. Úgyis szorult helyzetben vagytok, a gyerekeknek meg kell a tenger. Menjetek el ti helyettünk.” A nővér kétségbeesett válasza: „Megőrültél? És Melinda?” Majd Norbert fölényes felelete: „Melindával elintézem. Meg fogja érteni. Neki az a fontos, hogy a család jól legyen. Küldd a személyik szkennelt másolatát, amíg lehet, mindent átíratok.” Ezután útlevelek fotói, járatszámok, a szálloda neve következett. Az ő szállodájuk. A végén pedig egy képernyőkép az utazásszervező visszaigazolásáról, amely egyértelművé tette, hogy a döntés már megszületett, és a következményei azonnal belépnek az életükbe.