— Hétmillió forint? Kitűnő — vágta rá a férjem gondolkodás nélkül. — Balázsnak veszünk belőle egy rendes lakást, neked pedig bőven megfelel majd egy kis garzon.
Mindezt úgy jelentette ki, hogy eszébe sem jutott kikérni a véleményemet.
— Fel sem fogod, hogy ez nettó árulás? — Zsolt Kertész hangja megremegett, hiába próbált nyugodtnak látszani.
Lilla Szalai az ablaknál állt. A kertben két kislány kergette egymást egy labdával, kacagásuk betöltötte a teret, mintha számukra nem létezne semmi más a világon. Lilla a telefonját szorongatta, és hallgatott.
— Lilla… — Zsolt közelebb lépett, óvatosan megérintette a vállát. — Egy család vagyunk. Egy családban nincs enyém meg tiéd. Ami van, az közös. Nálunk mindig így volt, a szüleimnél is. Ez az alap.
Lilla lassan felé fordult. A tekintetéből eltűnt az a régi, meleg fény; helyét mély kimerültség vette át, és valami szúró, kemény érzés, mint amikor egy tű rejtőzik egy puha kesztyűben.
— Az én nagymamámnál ez nem így működött, Zsolt — felelte csendesen. — Egyedül élt, maga döntött mindenről. És volt önbecsülése.
Zsolt megtorpant, mintha pofon érte volna. Egy pillanat múlva száraz, idegen nevetés szakadt fel belőle.
— Szép példa… egy magának való öregasszony a furcsa szokásaival. Te is tudod, hogy most Balázs van bajban. Pénz nélkül esélye sincs újrakezdeni.
Lilla hirtelen felkapta a fejét.
— Meddig forgatjuk még ezt a Balázs-történetet? — csattant fel. — Felnőtt ember! Nem egy gyerek, akit egész életében vonszolni kell!
Zsolt nagyot sóhajtott, lehuppant a kanapé szélére, és a padlót fixírozta. Nem ellenkezett — és ez volt az, ami Lillát igazán felbőszítette. Mintha már rég eldöntötte volna, mi lesz, és csak arra várna, hogy Lilla maga mondjon le mindenről.
A csendben jól hallhatóan csöpögött a konyhai csap. A víz egyenletes ritmussal verte az időt, akár egy könyörtelen visszaszámlálás egy közelgő robbanás előtt.
Az első repedések már akkor megjelentek, amikor Zsolt először vitte haza Lillát. A népes család, amelyet az a szokás tartott össze, hogy mindent közösen oldanak meg, kedvesen fogadta — de nem társként, inkább segítő kézként.
— Ügyes kis háziasszony vagy, Lillácska — mosolygott rá az anyós, Ilona Bíró, miközben egy tál ételt nyomott a kezébe. — Jól jön itt minden fiatal kéz.
Lilla akkor még zavartan mosolygott, feltűrte az ingujját. Később halomban álltak előtte a tányérok, ő pakolt, törölt, szedett, és közben hallgatta a végtelen beszámolókat: hogy Balázs megint elveszítette a munkáját, hogy rossz társaságba sodródott, hogy támogatni kell. Igyekezett beilleszkedni, de belül egyre erősebben motoszkált benne az érzés, hogy kihasználják, miközben mindenki természetesnek veszi a jelenlétét.
Zsolt ezzel szemben kivirult. Rajongott ezért a hangos, olaj- és sült hagymaillatú, állandóan nyüzsgő otthonért. Számára ez jelentette az összetartozást. Lillának viszont inkább egy szűk ketrec volt, amelyben nem kapott levegőt.
— Lilla, próbáld megérteni — kezdte újra Zsolt, ezúttal higgadtabban, de hajthatatlanul. — Ha csak magunknak veszünk lakást, azzal cserbenhagyom a családomat. Balázsnak nem maradna semmi. Te sem akarod, hogy az utcán végezze, ugye?
Lilla ránézett, és váratlanul egy hullám indult el benne — nem sírás, hanem nevetés. Keserű, éles kacaj.
— Az utcán? — kérdezett vissza gúnyosan. — A szüleitekkel él egy háromszobás lakásban. Azt eszi, amit Ilona főz. Saját szobája van. Saját! Hol van itt az utca?
Zsolt homloka ráncba szaladt, a szeme sötéten villant.
— Nem érted. Neki most nagyon nehéz. Depressziós.
Lilla közelebb lépett, annyira, hogy már csak a feszült levegő maradt közöttük, akár egy megfeszített húr.
— És szerinted nekem könnyű? — mondta halkan, de élesen. — Mikor kérdezted meg utoljára, hogy én hogy vagyok? Mit érzek? Én is ember vagyok, Zsolt. Nem az anyád, és nem az a dolgom, hogy a testvéredet egész életemben dajkáljam.