A vizsgálatok után az orvos egyértelművé tette, hogy itt jóval többről van szó, mint egy makacs fogról. Egy egyszerű kezelés szóba sem jöhetett: kórházi felvételre volt szükség, méghozzá nem is akármilyen osztályra, hanem száj- és állcsontsebészetre. Nóra Dunai zavartan próbált alkalmazkodni a helyzethez, annyit mondott, hogy akkor másnap éjszakai busszal beutazik. Az orvos azonban azonnal félbeszakította: szó sem lehet róla. Ilyen állapotban semmilyen buszra nem szállhat, mentőt hívnak, még most, azonnal, mert különben fennáll a veszélye, hogy el sem jutna odáig.
Amikor Nóra Dunai felhívta volt férjét, Balázs Lukácsot, és megkérte, hogy hozza el a kislányukat az óvodából, a férfi először gúnyos hangnemet ütött meg. Kérdezősködött, hogy talán másnapos, és azért nem képes ellátni a gyereket, tényleg idáig jutott? Nóra nem bírt tovább hallgatni, bontotta a vonalat, és zokogásban tört ki. Teljesen tanácstalan volt. Mit tegyen most? A szülei ugyan nem éltek a világ végén, de azért nem is a szomszédban: egy faluban laktak, valamivel több mint száz kilométerre a várostól. Ráadásul dolgoztak, még fiatalok voltak, hogyan terhelje rájuk hirtelen az unokát is?
Néhány perc elteltével Balázs visszahívta. Bocsánatot kért, és aggódóbb hangon érdeklődött, mi történt valójában. Azt mondta, elmegy a gyerekért, ha kell, csak mondja el végre, miért sír. Közben még odavetette, hogy reggel ne haragudjon rá, csak tényleg rosszul nézett ki, azt hitte, a hétvégén túl sok volt a barátnős borozás.
Rengeteg mindent szeretett volna a fejéhez vágni, de nem maradt benne erő. Röviden annyit mondott, hogy kórházba kell mennie, részletek nélkül, magyarázkodás nélkül.
Később, amikor már túl volt a kellemetlen beavatkozásokon, és valamelyest magához tért, Balázs megjelent a kórteremben. Nem egyedül érkezett, a kislány is vele volt. A férfi arca tele volt bűntudattal és bizonytalansággal, szinte megszállottan kérte a bocsánatát.
– Ne haragudj rám, Nóra… Nem tudtam, hogy ennyire fáj a fogad. Azt hittem, ittál, rosszul lettél. Enikő Németh hívott, azt mondta, alszol, ittál és alszol. Valószínűleg félreértettem, nem figyeltem, hogy gyógyszert vettél be… Aztán így gondoltam tovább. Miért nem szóltál? Miért szenvedtél csendben? Ha hívtál volna, elhozom Enikőt magamhoz, téged meg beviszlek a kórházba. Talán nem fajult volna idáig.
Nóra hallgatott. A beszéd még fájt, és igazából nem is látta értelmét a vitának. Mindketten hibáztak. Balázs saját történetet gyártott a fejében, ő pedig nem mondta ki időben, hogy baj van, inkább elfordult.
Idővel hazakerült, és az élet visszazökkent a megszokott ritmusába: lakás, munka, óvoda. Egy dolog azonban megváltozott. Nóra Dunai többé nem hagyta figyelmen kívül a teste jelzéseit, és nem játszott hőst a fájdalommal. Tudta már, hogy ezekben a „játékokban” a fogak mindig győznek, ő pedig csak veszíthet. Jobb idejében lépni, megelőzni a bajt.
És valami más is megváltozott benne. Leszokott arról, hogy első pillantásra elítéljen másokat. Hiszen honnan lehet tudni, mi történt azzal a nővel, aki üres tekintettel ül egy buszmegállóban?
Régen fintorogva elfordította volna a fejét, legyintve, hogy biztos részeg. Most viszont odalép, és megkérdezi: mi történt, segíthet-e valamiben.
Nem mindig az az igazság, amit elsőre látunk. Az út szélén fekvő férfi nem feltétlenül egy öntudatlan alkoholista, lehet, hogy egy tehetetlen ember, aki segítségre szorul. Segítségre szorulhat nő, kamasz, gyerek is. Az élet tele van váratlan helyzetekkel. Mindannyian emberek vagyunk. Ne ítélj elhamarkodottan, és talán téged sem ítélnek majd el.