Nóra Dunai lassú, bizonytalan léptekkel vánszorgott a buszmegálló felé, mintha minden mozdulat külön erőfeszítésébe kerülne. A fájdalomtól megszédülve alig érzékelte a környezetét, a tekintete üresen siklott át az előtte lévő világon. Gondolatai egyetlen könyörgő mondattá zsugorodtak: csak bírja ki, csak érjen oda valahogy, csak legyen már vége ennek az egésznek. A hányinger hullámokban tört rá, a feje pedig úgy lüktetett, mintha apró kalapácsok ezrei csapkodnák egyszerre a halántékát, a homlokát és a tarkóját. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy hívhatott volna taxit, de ez a gondolat ugyanabban a másodpercben el is veszett a fájdalom és az utolsó tartalék ereje között.
Amikor futólag az órájára nézett, megnyugodott: a buszt még bőven eléri. Így aztán visszavett a tempóból. Minek sietni, ha van még néhány perce, és az erő úgyis fogytán van?
Fittyet hányva az illemszabályokra, lehuppant a megálló egyik padjára, és fáradtan a hideg fémfalnak döntötte a fejét. Behunyta a szemét, hátha így kevésbé forog vele a világ, és magában számolta a másodperceket, míg megérkezik a busz. Annyira belemerült ebbe az egyhangú várakozásba, hogy csak késve esett le neki: az a kellemetlenül ismerős hang bizony hozzá szól.
– Hát ezt nem hiszem el, kit látok! Maga Nóra Dunai, személyesen! Mi történt veled, ilyen „díszes” lettél? Munkanap van, mégis úgy nézel ki, mintha a temetésre készítenének. Csak nem kemények voltak a hétvégi bulik? Mondtam én, az ivás sosem vezet jóra. A női alkoholizmus meg gyógyíthatatlan, ráadásul egy ivó anya igazi csapás a családra.
Az exférje volt. Mintha nem lett volna elég baja, még ez is.
Nóra alig méltatta pillantásra, inkább újra lehunyta a szemét.
– Rendesen elhanyagoltad magad, Nórikám! Pedig régen milyen erkölcsösnek mutattad magad. „Én nem iszom, undorodom tőle” – emlékszel? Aztán csak titokban kortyolgatsz, mi? – röhögött fel gúnyosan.
Úgy nézett rá, mintha nem ember ülne előtte, hanem valami undorító rovar: jelentéktelen, visszataszító lény, amire még ránézni is terhes.
A megállóban állók már feszengve figyelték a jelenetet. Nem csoda: a férfi első pillantásra akár rendben is lehetett volna, bár kissé gyűrött volt, míg a nő valóban siralmas képet mutatott. A ruhája tiszta és rendezett maradt, mégis ő maga ápolatlannak tűnt: feldagadt arc, tompa, kiégett tekintet, felpuffadt szemek, kicserepesedett ajkak. A haja mosdatlanul, hanyag copfba volt összefogva, a keze enyhén remegett, sápadt volt, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne.
– Mi van, megszólalni sincs kedved? – folytatta a férfi. – Ugyan már, mindenkivel megesik. Na és a kislány? Megkaptad az алимент… azaz a gyerektartást? Este benézek, hozok egy kis pénzt, vegyél neki, amire szüksége van.
Nóra szinte fellélegzett, amikor végre begördült a busz. Imbolyogva felszállt, és az első üres helyre rogyott le. Már csak egy kicsit kell kibírnia, és ez a gyötrelem talán alábbhagy.
Az átkozott foga. Miért van az, hogy ezek a fájdalmak mindig a legrosszabbkor törnek rá az emberre?
Vagy tényleg a legrosszabbkor? Hiszen az első figyelmeztető jel már jóval korábban megjelent, amikor az a bizonyos fog érzékenyen sajgott, élesen reagált hidegre és melegre. Nóra akkor csak összeszorította a fogát, fájdalomcsillapítókkal tompította a kínját, és ment tovább dolgozni, mintha semmi sem történt volna.