Nóra Dunai pontosan tudta, hogy nincs abban a helyzetben, hogy szabadságot kérjen vagy elkéredzkedjen a munkahelyéről. A számlák nem várnak, a forintokra szükség volt, méghozzá sürgősen, így inkább összeszorította a fogát – szó szerint is –, és ment tovább a dolgára.
Csakhogy a helyzet napról napra romlott. A fájdalom egyre erősebben jelentkezett, a tabletták pedig mind gyakrabban fogytak. Volt, hogy egy időre csillapodott a kín, mintha a fog megkönyörült volna rajta, aztán váratlanul visszatért, ráadásul kétszeres erővel. Olyan érzése volt, mintha a teste büntetné: tessék, ostoba nő, ezt kapod, amiért halogattál.
Aztán egyik napról a másikra csönd lett. A fájdalom eltűnt, a fog mintha abbahagyta volna a bosszúhadjáratot, Nóra pedig fellélegzett. Túlságosan is. Az a bizonyos alattomos lakó a szájában akkor lázadt fel igazán, amikor a nő már teljesen elhitte, hogy megúszta. Végül mégis rászánta magát, és kiváltott egy időpontot a rendelőbe, az első elérhető alkalomra. Komolyan tervezte, hogy elmegy. Ám a sors – vagy a fog – megint tréfát űzött vele: éppen aznap, amikor mennie kellett volna, minden tünet megszűnt. Olyannyira, hogy Nóra hitetlenkedve tapogatta meg a nyelvével, tényleg ott van-e még az a problémás fog.
Ott volt. Nyugodt, panaszmentes, mintha sosem okozott volna gondot. Nem lüktetett, nem sajgott, nem adott életjelet. Nóra vállat vont: ha nem fáj, hát legyen. Az orvost végül nem kereste fel. Egy teljes hét telt el békességben. Gond nélkül itta a forró kávét és a jéghideg vizet, a fog pedig hallgatott, mintha elégedett lenne mindennel.
Amikor a nő végképp kiengedett, a fájdalom hirtelen visszatért. Olyan volt, mintha a fog köszönne: itt vagyok ám, élek, és nagyon nincs jól. Foglalkozz velem, törődj velem. Nóra szíve szerint azonnal kezeltette volna, de pechére péntek este volt, a hétvége küszöbén.
Az ügyeleten ülő nővér rosszalló pillantással mérte végig, elhúzta a száját, és gúnyosan megjegyezte, milyen érdekes, hogy a fogfájós betegek mindig akkor érkeznek, amikor a rendes rendelés már bezárt. Napközben bezzeg sehol sincsenek – tette hozzá csípősen.
Nóra összeszorított ajkakkal magyarázta, hogy nappal még semmi baja nem volt, most viszont elviselhetetlen a fájdalom. Könyörgő hangon kérte, segítsenek rajta, mert ezt így nem bírja ki hétfőig.
A kihívott fogorvos sem bizonyult túl együttérzőnek. Rövid vizsgálat után közölte, hogy nagy bajt nem lát, menjen csak haza, hétfőn majd kitalálják, mi legyen. Röntgen nélkül nem mondhat semmit, beavatkozni pedig végképp nem fog. Ha fáj, vegyen be fájdalomcsillapítót – felnőtt ember, tudja, miből választhat.
Nóra félénken felvetette, hogy esetleg ki is lehetne húzni, és akkor vége lenne az egésznek. Nem ragaszkodik hozzá annyira, egy fog ide vagy oda, bőven van még a szájában, még a bölcsességfogai is mind megvannak.
Az orvos erre sem reagált érdemben. Csak annyit mondott, hogy mindenki így beszél fiatalon, aztán később keservesen bánkódik, amikor sorra eltűnnek a fogak. Menjen haza, és jöjjön vissza hétfőn.
A bosszúálló fog hamar világossá tette, ki irányít. Nóra egyik tablettát a másik után vette be, de alig használtak. Szombat hajnalára belátta, hogy tévedett, és kétségbeesetten kezdte kérlelni a saját fogát, kedvesen, ígéretekkel, reménykedve, abban bízva, hogy talán még egyszer megszánja őt.