A fog azonban nem engedett ilyen könnyen. Nóra Dunai suttogva könyörgött neki, mintha egy élőlény lenne: „kicsi, drága fogacskám, ne haragudj rám, bűnös lelkemre esküszöm, soha többé nem hanyagollak el, becsszóra, ünnepélyesen!” Ígéretekkel halmozta el, alkudozott vele, reménykedett, hogy talán megszánja.
A fájdalom rövid időre elcsendesedett, mintha a fog csak játszadozna vele ebben a különös, kegyetlen játszmában. Aztán hirtelen újra rátört olyan erővel, hogy Nóra legszívesebben a falra mászott volna. Megint jöttek a tabletták egymás után, a könnyei potyogtak, és tovább folytatta az értelmetlen párbeszédet a makacs, rosszindulatú foggal.
Szombat estére ismét nyugalom lett. A fájdalom elbújt, mintha sosem létezett volna. Nóra felszabadultan fellélegzett, elhitte, hogy győzött, és egyenesen büszke lett magára: lám, mégiscsak sikerült megegyeznie a saját fogával. Még arra is volt ereje, hogy lefekvés előtt meséljen a kislányának, váltson néhány szót az édesanyjával, aztán kimerülten, de megkönnyebbülve aludt el, mélyen és mozdulatlanul, mint egy kisgyerek.
A béke azonban csak látszat volt. A fog úgy döntött, elég volt a szünetből, és hajnalban újra támadásba lendült. Nórának ekkor vált világossá, hogy az eddigi szenvedés csak előjáték volt. Amit most érzett, minden korábbi fájdalmat felülmúlt. Soha életében nem tapasztalt ehhez foghatót, még a szülés kínjai is idilli emlékké szelídültek mellette. A gyógyszerek mellé kétségbeesetten elővette a házi praktikákat is. Öblögetett mindennel, ami csak eszébe jutott: szódával, sóval, hidrogén-peroxiddal. A szekrény mélyéről előkerült egy darabka propolisz, azt is megrágta, hátha csoda történik. Próbálkozott fokhagymával, sós szalonnával, alkohollal átitatott vattával, főzött tölgyfakérget, és újra meg újra öblített. Hiába. Egy pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy megiszik egy-két pohárnyit, százat vagy inkább kétszáz grammot, de gyorsan elvetette az ötletet: biztosan nem segítene, csak rontana az állapotán.
Hétfő reggelre már alig fogott az agya. Úgy érezte, nem csupán a foga fáj, hanem az egész teste sajog. A lábai alig engedelmeskedtek neki. A kislánya együttérzően figyelte, csendben maradt, nem csapott zajt, magától felöltözött, és elkészült az óvodába.
Az óvodában a nevelő szinte tátott szájjal nézett rá. Meg is kérdezte, mi történt vele, mert finoman szólva sem festett jól.
Nóra csak annyit tudott kinyögni, hogy a foga miatt van, nincs ereje semmihez. Merev léptekkel vonszolta magát a buszmegálló felé, közben felhívta a főnökét, és jelezte, hogy a rendelőbe megy.
És mintha ez sem lett volna elég, útközben összefutott a volt férjével. A férfi lenéző, megvető pillantása és a félreérthetetlen fenyegetése – hogy ezt nem hagyja annyiban – csak tovább növelte Nóra gyötrelmét.
A rendelőben belenézett a tükörbe, és elszörnyedt. Valóban úgy nézett ki, mint egy lerobbant alkoholista, aki napok óta megállás nélkül iszik.
Az orvos, aki most fogadta, nem az volt, aki péntek este kint járt nála. Ez a doktor mogorván végigmérte, és hitetlenkedve kérdezte, hogy mégis mire gondolt: miért hagyta idáig fajulni, miért tűrte ezt a kínzó fájdalmat, amikor hétvégén is lett volna ügyelet.
Nóra elmondta, hogy pénteken már járt ott, de elküldték hétfőig, és valahogy túlélte a hétvégét.
A röntgenre már szinte vonszolták. Amikor visszatért az orvoshoz, minden ereje elszállt, és a rendelő ajtajában egyszerűen összeesett. Amikor magához tért, lassan kezdett összeállni a kép: a fog nem ok nélkül okozta ezt a poklot, és a probléma sokkal komolyabb volt, mint ahogy eddig sejtette.