Krisztina Váradi nem sokáig maradt azon a környéken. Egy másik városrészben bérelt ki egy kisebb lakást, olyat, ahol senki nem ismerte, és ahol nem kellett magyarázkodnia. Új munkát talált, teljesen mást, mint amit korábban csinált. A mindennapok lassan elcsendesedtek körülötte. Nem voltak többé csillogó vacsorák, aranyláncokkal hivalkodó vendégek, és nem kellett megfelelnie olyan emberek elvárásainak sem, akik egyetlen pillantás alapján döntöttek értékről, ruha szabásáról, névjegykártyáról.
Az élete egyszerűbb lett, de átláthatóbb is. Reggelente magának főzött kávét, este pedig úgy zárta be az ajtót, hogy tudta: odabent béke várja. Senki nem kérdezett bele, senki nem ellenőrizte, mit miért tesz.
Egy délután véletlenül arra vitt az útja. Elhaladt amellett a terem mellett, ahol minden elkezdődött és véget is ért. Megállt, felnézett a cégérre, és hagyta, hogy az emlékek utolérjék. Felderengett előtte az az este: Ildikó Kelemen éles hangja, a vendégek idegen tekintete, és Zsolt Fülöp arca, amelyről semmit sem tudott leolvasni. Emlékezett arra a néma várakozásra is, arra az egyetlen mondatra, amelyre akkor mindennél jobban vágyott — hogy valaki mellé álljon.
De Zsolt hallgatott. És ő akkor felállt, és elment.
Krisztina még egy rövid pillanatig ott maradt az utcán, majd kifújta a levegőt, megfordult, és továbbindult. A sarkon túl már nem a múlt várt rá. Ott kezdődött valami más: egy élet, amelyben nem volt helyük sem a vádaknak, sem a csendes árulásnak. Egy élet, amely végre csak az övé volt.