Krisztina Váradi hamarabb észrevette az anyósát, mint fordítva. Ildikó Kelemen a bankett-terem bejáratánál ácsorgott, ujjai idegesen igazgatták a nyakában csillogó aranyláncot, tekintete pedig végigsiklott az érkező vendégeken, mintha nem arcokat, hanem öltönyök árát mérlegelné. Krisztina megtorpant az ajtóban. Ismerte ezt a pillantást: rideg volt és számító, olyan, amilyennel egy zálogházi ügyintéző méri fel az elé tett tárgyat. Rajta sötétkék ruha feszült, díszítés nélkül — ugyanaz, amelyet az elmúlt három évben minden családi eseményen viselt.
Az anyósa csak akkor vette észre, amikor Krisztina már egészen közel ért hozzá. Ildikó arca egy pillanatra megrándult.
— Jaj, Krisztinácska, neked itt most nincs helyed — csattant fel hangosan, úgy, hogy az egész terem hallja, tettetett meglepetéssel. — Kicsim, szerintem eltévesztetted az ajtót. Ez itt komoly emberek összejövetele, üzleti vacsora. A te szinted inkább az állomási menza, oda menj inkább. Ne hozd kellemetlen helyzetbe a fiamat a vezetősége előtt, légy okos.
Krisztina nem válaszolt. Tucatnyi tekintet fordult felé. Valaki gúnyosan felnevetett, más zavartan elkapta a fejét. A hosszú asztalnál, ahol kristálypoharak és hidegtálak sorakoztak, ott ült Zsolt Fülöp. Megigazította a csuklóján villogó drága órát, majd úgy nézett a feleségére, mintha egy idegen vendég tévedt volna be rossz helyre.
— Krisztina, anyámnak igaza van. Nem illesz ide — mondta fásultan. — Menj haza, majd később én is megyek.
Fel sem állt. Nem tett egy lépést sem felé. Csak intett, mintha fizikailag is el akarná tolni magától, aztán visszafordult a társasághoz. Egy szürke öltönyös férfi odahajolt a szomszédjához, valamit odasúgott, mindketten elmosolyodtak.
Krisztina megfordult és kiment. Nem sírt, nem kérdezett. Az ajtó mögötte halkan, szinte nesztelenül csukódott be.
Kint erős szél fújt. Elővette a telefonját, megnyitotta a banki alkalmazást. A cég összes kártyája az ő számlájához volt rendelve — ő ragaszkodott ehhez öt évvel korábban, amikor Zsolt adósságait törlesztette, és kirángatta a teljes csődből. Akkoriban a behajtók éjjelente telefonáltak, Zsolt sápadtan ült a konyhában, és csak hajtogatta: „Elbuktam mindent.” Krisztina pedig eladta a szülei falusi házát, kérdés nélkül odaadta a pénzt. Éjszakákon át könyvelt, egyeztetett a beszállítókkal, miközben ő „újraépítette a hírnevét”. Zsolt használta a kártyákat, és természetesnek vette, hogy mindez az ő érdeme.
Egyetlen mozdulat elég volt: a céges kártya letiltva. Krisztina még ránézett a kijelzőre, aztán visszacsúsztatta a telefont a táskájába. Ennyi volt.
Odabent a vendégek felszabadultak. Ildikó Kelemen már belekezdett egy hosszú történetbe arról, hogyan emelkedett fel a fia a semmiből, miközben a terem lassan visszazökkent a hangos, magabiztos ünneplés ritmusába.