— Ez a vidéki… hogy merészeli! Én aztán… — Ildikó Kelemen hangja remegett a dühtől, a mondat vége azonban elakadt.
— Anya, hagyd abba — vágott közbe Zsolt Fülöp. Halk volt, de a szavai keményen csattantak.
Abban a pillanatban világossá vált számára az igazság. Krisztina Váradi nélkül semmije sem maradt volna. A cég papíron ugyan az övének tűnt, de a jogi alap, a bankszámlák, az eszközök mind Krisztinához kötődtek. Ő maga csak kirakat volt, üres név egy idegen alapra építve.
Krisztina eközben egy buszmegálló padján ült. A telefonja szinte vibrált a tenyerében: először Zsolt hívta, aztán az anyja, majd megint Zsolt. Üzenetek érkeztek egymás után: „Teljesen megőrültél?”, „Azonnal oldd fel a zárolást!”, „Otthon mindent megbeszélünk, ne csinálj cirkuszt”.
Figyelte, ahogy a sorok megjelennek a kijelzőn, egyre ingerültebben, egyre kétségbeesettebben. Végül kikapcsolta a készüléket. A képernyő elsötétült, és vele együtt a zaj is megszűnt.
Eszébe jutott, mit mondott neki Zsolt a kapcsolatuk elején: „Nélküled nem ment volna.” Akkor hitt neki. Hálát érzett mögötte, talán szeretetet. Most már tudta: nem köszönet volt, hanem jogosultság. Zsolt csak elfogadta, amit kapott. Amikor pedig kényelmetlenné vált, amikor magyarázkodni kellett volna a vendégek előtt, amikor helyet kellett volna szorítani neki az asztalnál, egyszerűen félretolták.
Megérkezett a busz. Krisztina felszállt, az ablak mellé ült. Odakint a város sötét tömbjei suhantak el, közönyösen, idegenül. Mégis, hosszú idő óta először érezte, hogy szabadon kap levegőt.
Ha nem jutott számára hely annál az asztalnál, akkor az ő életében sincs többé hely ezeknek az embereknek.
Három nappal később Zsolt megjelent a lakásán. Gyűrötten állt az ajtó előtt, szeme alatt sötét karikák, tekintete bizonytalan. Nem tudta, hogyan kezdjen bele.
— Krisztina, ne csináljunk butaságokat. Egy család vagyunk, végül is.
Nem tárta ki teljesen az ajtót. A küszöbön maradt, nyugodtan.
— Család? Az, akit mindenki szeme láttára kiküldenek egy teremből? Akinek az anyád szerint nincs helye köztetek?
— Anyám hibázott, ezt elismerem. De egy este miatt nem fogsz mindent tönkretenni, ugye?
— Én nem romboltam le semmit — felelte csendesen. — Csak visszavettem, ami az enyém. A cég az én nevemen van. A számlák is. Te addig használtad, amíg hallgattam.
Zsolt összeszorította az állkapcsát. Próbált higgadt maradni, de a hangja megremegett.
— Ez bosszú. Egyszerű bosszú.
— Nem — rázta meg a fejét Krisztina. — A bosszú fájdalmat akar okozni. Engem már nem érdekel semmi.
Becsukta az ajtót. Zsolt még állt ott egy percig, aztán elment. Többé nem jött vissza.
Ildikó Kelemen még hetekig írt neki: hosszú, mérgező üzeneteket, fenyegetésekkel és sértésekkel tele. Krisztina meg sem nyitotta őket, egyszerűen törölte mindet. Egy idő után azok is elmaradtak.
A céget végül jelképes összegért átadta Zsolt egyik partnerének — annak az embernek, aki évekkel korábban segített neki eligazodni a papírmunkában, és aki mindig tudta, mikor kell kérdezni, és mikor jobb csendben maradni.