A hosszú monológ közben, amelyben Ildikó Kelemen újra és újra elmesélte, miként „küzdötte fel magát” a fia a semmiből, Zsolt Fülöp fáradhatatlanul fogadta a gratulációkat. Jobbra-balra kezet rázott, mosolygott, élvezte a pillanatot. Pontosan ilyennek képzelte a sikert: tekintélyes vendégek, bőségesen megterített asztal, elismerő pillantások minden irányból.
Amikor a pincér megjelent a számlával, Zsolt hanyagul átnyújtotta a kártyát, még csak rá sem nézett az összegre. A terminál csippant egyet. Várakozás. Újabb hangjelzés. Majd egy rövid, kellemetlen pittyenés.
— Próbálja meg még egyszer — mondta Zsolt, és a mosoly már eltűnt az arcáról.
A pincér engedelmesen újra lehúzta. Sikertelen. Harmadszor is. Ugyanaz az eredmény.
Ildikó Kelemen felpattant, és határozott léptekkel az adminpulthoz sétált, felülről mérve végig az ott álló fiatal nőt.
— Ez elfogadhatatlan! Az én fiamnak nem lehetnek anyagi gondjai. Csinálják rendesen, ne ilyen trehány módon!
Az adminisztrátor, egy szigorú szabású kosztümöt viselő nő, nyugodt hangon válaszolt:
— A kártyát a számlatulajdonos letiltotta. Krisztina Váradi néhány perccel ezelőtt visszavonta a hozzáférést. Készpénzzel rendezhetik, vagy kénytelenek leszünk biztonságiakat hívni.
A terem egy pillanat alatt elnémult. Valaki elővette a telefonját, mások elfordították a fejüket, mintha nem lennének tanúi a jelenetnek. Zsolt elsápadt. Kapkodva tárcsázta a feleségét. Semmi. Újra próbálta. A vonal megszakadt.
Ildikó Kelemen a fia karjába kapaszkodott, és szinte sziszegve súgta:
— Zsolt, ezt azonnal intézd el! Hívd fel, oldassa fel! Fel fogunk égni mindenki előtt, érted?
De Zsolt már nem hallotta. Kétségbeesetten lapozta végig a telefonját, próbálta felidézni más számlák belépési adatait. Hiába. Minden Krisztinához futott be. A szerződések, az aláírások, az ügyintézés — mind az ő kezén ment át. Ő csak aláfirkantott, amikor elé tették.
A vendégek lassan felálltak. Egyesek mentegetőztek sürgős elfoglaltságokra hivatkozva, mások szó nélkül az ajtó felé indultak. Egy idősebb üzleti partner szürke öltönyben megállt Zsolt mellett, és vállon veregette, gúnyos együttérzéssel.
— Előfordul, kolléga. Jobban meg kellett volna becsülni az asszonyt. Most már mindegy.
Ő távozott elsőként, a többiek követték. Tíz percen belül kiürült a terem. Csak Zsolt, az anyja és az adminisztrátor maradt, a számlával a kezében.
— Húsz percük van — közölte érzelemmentesen. — Utána hívom a biztonsági szolgálatot.
Ildikó Kelemen idegesen turkált a táskájában, előhúzott néhány bankjegyet. Kevés volt. Zsolt is átkutatta a zsebeit, de az összeg nem állt össze. Az adminisztrátor hideg érdeklődéssel figyelte őket.
— Beszélt már a feleségével? — kérdezte.
Zsolt nem válaszolt. Ildikó Kelemen nagy levegőt vett, arcán vörös foltok jelentek meg, és láthatóan készült kimondani valamit, ami újabb botrányt ígért.