Ha nem költözöl ki önként, bírósági úton intézem az egész kijelentést. Ezekkel a bizonyítékokkal esélyed sincs megúszni.
Marcell rám meredt, mintha most látna először igazán.
— Tényleg ezt teszed velem?
— És te komolyan azt hitted, hogy ettől majd összeroppanok? — kérdeztem halkan.
Kinyitottam a szekrényt, és elővettem egy tartalék ruhát.
— A holmijaimért két nap múlva jövök vissza. A bátyámmal. Addigra nyugodtan elfogyaszthatjátok az ünnepi salátát. Kettesben.
A céges évzárón az igazgató poharat emelt, a pezsgő finoman csilingelt.
— Koccintsunk az új igazgatóhelyettesünkre: Viktória Vinczére!
Eszter Fülöp az asztal alatt megszorította a kezem.
— Megcsináltad. Büszke lehetsz magadra.
Csak bólintottam.
Éjfélkor, amikor az óraütések az év utolsó pillanatait számolták, az ablaknál álltam, és a Dunát figyeltem. A telefonom rezdült — üzenet Marcelltől.
Töröltem. El sem olvastam.
Egy héttel később hivatalosan kijelentkezett a lakásból. Botrány nélkül. Valószínűleg az ügyvédje világosan elmagyarázta neki, hogy a felvételekkel nincs mire alapoznia.
A lakás kiürült. Elpakoltam a cuccait, leszedtem a közös képeket a falról. Az első estén a párkányon ültem egy bögre kakaóval, és néztem, ahogy a hó ráborul a városra.
Csend volt. Tér. Az enyém.
A zafírkék kosztümöt többé nem vettem fel. Ott maradt a szekrényben, emlékeztetőként — nem az árulásra, hanem arra, hogy nem törtem meg.
Hétfőn beléptem az új irodámba a hetedik emeleten. Az ajtón frissen gravírozott tábla: Viktória Vincze, igazgatóhelyettes.
Húsz év munka. Minden teher a saját vállamon. És célba értem.
Este Eszter üzent: „Láttam Marcellt a metrón. Az anyjával. Csomagokat cipeltek. Valahol a város szélén bérelnek.”
Nem válaszoltam. Már nem számított.
Az új irodám asztalán egy boríték várt az igazgatótól — meghívás egy berlini nemzetközi konferenciára. Az első alkalom, hogy én képviselem külföldön a céget.
Ablakot nyitottam. A januári hideg arcul csapott. Odalent Budapest élt: sietett, tervezett, haladt előre.
És én vele együtt.
Marcell nélkül, aki mindig „túl fáradt” volt. Ilona Török nélkül, akinek a fiam sikere sértésnek számított. És mindazok nélkül, akik biztosra vették, hogy egyetlen széttépett ruha elég lesz a bukásomhoz.
Tévedtek.
A kamerák rögzítették az igazságot. A tanúk megerősítették. Én pedig végre megtettem, amit már régóta kellett volna: elengedtem a súlyt, ami visszatartott.
A zafír kosztüm még mindig a szekrényben lógott. Szakadtan. Nem javíttattam meg.
Maradjon ott. Emlékeztetőként: amikor meg akarnak törni, nem te törsz el — hanem az ő tervük omlik össze.