— Dobd ki őket az utcára, és kész, le van tudva az egész! — Marcell Takács úgy beszélt a volt feleségéről és a saját gyerekéről, mintha feleslegessé vált holmik lennének.
— Fiam, hát ők a véred, a családod! — Zsuzsanna Rácz képtelen volt elhinni, hogy ilyen kegyetlen szavak hagyják el a fia száját.
— Ugyan már, kit sajnálsz? Egy nyomorékot meg egy apa nélkül felnövő kis szerencsétlent — vigyorgott gúnyosan Marcell.
— Nem te tetted őket ilyenné? Ha segítettél volna Réka Kertésznek, talán már rég talpra állt volna — csattant fel Zsuzsanna hangjában a keserű szemrehányás. — Ne haragudj, Marcell, most nincs időm erre.
Réka mindezt a résnyire nyitott ajtó mögül hallotta, és hangtalanul zokogott. Az elmúlt két nap minden várakozását felülírta, de nem úgy, ahogyan remélte. Még tegnap azon volt, hogy örömhírt vigyen Zsuzsannának, ám nem jutott el odáig. Most pedig már azt sem látta tisztán, merre vezet tovább az útja.
— Tedd már bele a kezed a kabát ujjába! Hát miféle ügyetlenség ez?! Még a kis Bencét is könnyebb volt öltöztetni! — Zsuzsanna Rácz türelmetlenül dorgálta Rékát, bosszúságát egyáltalán nem palástolva.
— Próbálom, csak nem megy — Réka hangja elcsuklott, miközben képtelen volt úrrá lenni egy egyszerű zakón.
— A karjaid rendben vannak, akkor miért csapkodsz velük, mint egy szélmalom?! Teljesen kifárasztasz…
Az anyós újra megkísérelte a segítséget, de Réka ügyetlen mozdulattal majdnem eltalálta Zsuzsanna szemét.
— A teringettét… Na, ebből még monokli is lehet! Öltözz fel, ahogy akarsz!
— Bocsánat… — suttogta Réka alig hallhatóan.
Fájt neki ez a helyzet. Nem önszántából lett ilyen. Nehézkes volt, járni alig tudott, néha még a kanalat sem sikerült a szájáig emelnie, az önálló öltözködés pedig kimerítő próbatételnek számított. Közben a hároméves Bence már egészen ügyesen boldogult: felhúzta a harisnyát, küzdött a túl hosszú ujjakkal, majd nevetve szabadította ki a kezeit.
— Menni fog, makacs vagyok — biztatta magát Réka nap mint nap, miközben valahogy magára erőltette a nadrágot, a garbót és a zakót is.
— Jaj, te szegény lelkem — sóhajtott fel Zsuzsanna, majd eligazította a ruhát a menyén.
— Legközelebb jobb lesz — motyogta Réka, miközben könnyeit törölgette.
Egykori sportolóként, okos és feltűnően szép nőként — még ha mindez már a múlté is — a kitartás sosem hiányzott belőle. Ha mellette lett volna egy szerető férj, talán mindezt sokkal könnyebben viselte volna. Öt évvel korábban úgy hitte, végre beteljesül az álma a családról. Az a férfi azonban, aki csillagokat ígért az égről, gyengének és aljasnak bizonyult.
Réka kamaszkorában került állami gondozásba, miután egyik napról a másikra mindent elveszített: otthont, családot, biztonságot. Alapvetően csendes, otthonülő lány volt. Sportolt, rengeteget olvasott, nagy terveket szövögetett. Úgy tűnt, előtte az egész világ. Aztán minden porrá lett. Az ürességet és a magányt eleinte barátnők enyhítették, később azonban mindenki szétszéledt. Réka egyetemre ment, kollégiumi szobát kapott.
— Réka, maga igazi főnyeremény! — áradozott a kollégium gondnoka, aki nem győzte dicsérni az emeletfelelőst.
— Ugyan, szerintem túlzás — mosolygott szerényen Réka.
— Dehogy! El sem hiszem, hogy ezek az óriások még csak vissza sem szólnak magának! Mi a titok?
— Hétvégén pitét sütök nekik — nevetett fel Réka.
És ez valóban így volt: szombatonként a fiúk hozták az alapanyagot, a lányok pedig sütöttek. Összetartó közösség alakult ki. Réka mindig a figyelem középpontjában állt, de senkit nem engedett igazán közel magához.
Diploma után végre saját lakáshoz jutott. Eleinte gyakran jártak hozzá volt csoporttársak, kollégiumi ismerősök, később azonban mindenkit beszippantott a munka és a család. Ünnepeken még összefutottak, de a mindennapokban egyre ritkábban. Az állami gondozásból ismert lányokkal is megkopott a kapcsolat — nem mindenkinek sikerült megtalálnia a helyét. Ekkor kúszott vissza az üresség érzése. Réka a munkába temetkezett, annyira, hogy végül teljesen kiégett.
— Tudja, Réka, a belső űrt nem lehet pusztán munkával betömni — mondta halkan az idős pszichológusnő, tekintetében mély együttérzéssel.
— Ha nehéz, mindig elfoglalom magam — próbálta magyarázni Réka.
— Értem, kedvesem. Gondolt már egy háziállatra? Egy kutya például új kapcsolatokat hozhatna az életébe.
— De sokat utazom munka miatt… — Réka szeme egy pillanatra felcsillant, majd újra elszomorodott.
— Akkor legalább egy hal. Mégiscsak élőlény lenne otthon.
Aznap Réka akváriumot vett, növényeket, szűrőt, levegőztetőt, és természetesen egy halat is. Nem akármilyet: aranyhalat, teleszkópszeműt. Hogy mindezt hazajuttassa, taxit hívott.
— Kisasszony, ne siessen, segítek! — a taxis egy kedves, fiatal férfi volt. Jóízűen felnevetett, amikor Réka egy gyakorlott bűvész mozdulatával előhúzta a majdnem üres akváriumból az aranyhalas zacskót.
— Ezt vacsorára vette, halászléhez? — kezdett tréfálkozni a sofőr, mit sem sejtve arról, hogy a következő pillanatban milyen reakcióval találja majd szemben magát.