— Viki, biztos, hogy elmész ma este? — kérdezte Marcell Dunai, miközben a hálószoba ajtajában támaszkodott, vállát a félfához vetve.
— Nem maradnál inkább itthon? Anyu már keveri az olivjét — tette hozzá békülékeny hangon.
Fel sem néztem a laptopról. A jelentés számai elfolytak a szemem előtt, de nem a kimerültségtől.
— Céges rendezvényem van. Már mondtam — feleltem röviden.
— Ugyan már, csak egy kis összejövetel.
Csak egy kis összejövetel. Két évtizede dolgoztam ezért az estéért. Ma jelentik be hivatalosan, hogy kineveznek vezérigazgató-helyettesnek. A belvárosi budapesti lakást önerőből vettem. A pénzügyi osztályt a semmiből raktam össze. És ő mindezt „kis összejövetelnek” nevezi.
— Marcell, kérlek, menj ki.
Szó nélkül eltűnt, az ajtót azonban nyitva hagyta. A konyhából Ilona Török hangja szűrődött át:
— Már megint a főnökeihez rohan. Bezzeg itthon üres a hűtő.
Becsuktam a szemem. Két hete érkezett Kecskemétről, állítólag azért, hogy „segítsen az ünnepekre készülni”. Azóta a lakás idegen szabályok és visszafojtott megvetés szagát árasztotta.
Az első intő jel a harmadik napon jött. Prezentációt állítottam össze, a jelentés vázlatai szétterítve hevertek az asztalon. Ilona Török kávét hozott. Magától. Kérés nélkül.
A csészét az asztal szélére tette. Az egérért nyúltam, a könyököm hozzáért. A kávé szétfolyt a papírokon, barna tócsa mosta el a táblázatokat.
— Jaj, Viki, milyen ügyetlen vagy. Én olyan óvatosan tettem le — csóválta a fejét.
Marcell törölgette az asztalt, kerülte a tekintetem.
— Anyu csak jót akart.
Nem válaszoltam. Hajnal négyig újragépeltem az egészet.
Egy héttel később vettem észre a foltot a kosztümön. Zafírkék bársony — három hónapja rendeltem, kifejezetten a céges estére. A hajtókán kifakult pacni terpeszkedett, mintha valami maró anyag csöppent volna rá.
A szemetesben ott hevert egy ipari folttisztító üres flakonja.
Marcell kabátzsebében megtaláltam a blokkot is. Folttisztító és latexkesztyű.
Másnap bekapcsoltam a diktafont. Egy régi telefont rejtettem el a nappali polcán, a könyvek mögé. Felvétel indítva. Elmentem dolgozni, este pedig fülhallgatóval hallgattam vissza, miközben Marcell a zuhany alatt állt.
Először edénycsörgés hallatszott. Aztán Ilona Török hangja:
— Marci, biztos vagy benne, hogy nem fog gyanút?
— Anya, ő semmit sem vesz észre. Csak a munka létezik. Mellette én levegő vagyok.
Rövid csend. Kanál koppant a fazék peremén.
— Harmincegyedikén kell lépni — mondta végül határozottan. — Közvetlenül indulás előtt, hogy kiboruljon, elveszítse a fejét, és mindez tanúk előtt történjen.