…és otthon is rendet kellene egy kicsit csinálni.
A sarki gyümölcsösnél végül egy hatalmas zacskó mandarint válogatott össze. Az ilyen kis bódékban valahogy mindig zamatosabbak voltak, mint a nagy áruházak polcain. Előtte egy idős asszony állt sorban, mindössze egyetlen citrommal és két uborkával a kosarában.
— Ennyi lesz? — kérdezte a bajszos eladó.
— Igen, többre már nem futja a nyugdíjamból — felelte az asszony csendesen.
— Nyolcvannégy forint.
Az idős nő kifizette, majd lassan kilépett az üzletből. Lilla Kozma következett, kifizette a mandarint, aztán megszólalt:
— Megtenné, hogy kettéosztja két zacskóba?
Az árus csak vállat vont, és átszórta a gyümölcs felét egy másik tasakba. Lilla kilépett az utcára, körbenézett, és azonnal meglátta az előbbi nénit. Utána sietett.
— Tessék, kérem… Boldog új évet! — nyújtotta felé a mandarinos zacskót.
— Jaj, lelkem, mit csinálsz te? — lepődött meg az asszony.
— Fogadja el nyugodtan, maradt nekem is. Újévkor csodáknak kell történniük.
— Hát… köszönöm, aranyom. Adja meg az Isten az egészségedet! — mondta meghatódva.
Az idős asszony mosolyogva indult haza. Már el is felejtette, mikor evett utoljára igazán lédús mandarint. Amikor felért a lakásába, eszébe jutott, hogy a szekrény mélyén még ott lapulnak a régi karácsonyfadíszek dobozai. El is határozta: átviszi a szomszédoknak. Náluk sok a gyerek, biztos nem jut idejük és pénzük ilyesmire.
Orsolya Lengyel fáradtan kavargatta a levest. Nemrég költöztek ebbe a lakásba. Egy apró, földszinti egyszobás — igen, öten alig férnek el benne, viszont végre a sajátjuk. Csak a felújításra nem maradt pénz, de még arra sem, hogy rendes karácsonyfát vegyenek. Díszek sincsenek. A férje hozott pár fenyőágat, feldobtak rá egy kis girlandot, és ennyi. Pedig szerette volna, ha az első újév ebben az otthonban igazán emlékezetes lenne. De hát… nem ez a legfontosabb — sóhajtott magában.
Gondolataiból a csengő hangja zökkentette ki. Vajon ki lehet az?
— Szervusz, Orsolya — mosolygott az ajtóban Ilona Békési. — Hoztam egy kis mandarint a gyerekeknek, hadd örüljenek.
— Jaj, Ilona néni, nagyon köszönjük! Imádják a mandarint! — mondta Orsolya, miközben a gyerekek kíváncsian kibukkantak mögüle, és ragyogó szemmel nézték a csomagot.
— Tudod, van nálam egy kis műfenyő, meg két doboz dísz is. Én már évek óta nem állítom fel. Talán nektek jól jönne. Elvinnéd?
— De hát… hová tennénk itt? — bizonytalanodott el Orsolya.
— Aprócska fa, találni fogtok neki helyet. Egy hétig ott lesz, ünnepeltek, aztán elpakoljátok.
— Akkor elfogadom! — lelkesedett fel. — Még mindig nem vettünk fát, és holnap már újév!
— Akkor gyere át hozzám, egyedül nem bírom átcipelni.
Fél órával később Orsolya és a gyerekek már a fát díszítették. Az első újév az új lakásban — ráadásul igazi karácsonyfával. Valóságos csoda volt.
„Hiszen ott lapul a szekrényben az az új köntös, amit az anyósom adott, de nekem kicsi. Judit Siposnak, a másodikról, pont jó lehetne. Átugrom hozzá, felköszöntöm. A kocsonya is megdermedt, abból jut Ilona néninek és Juditnak is. Újévkor csodák születnek… és talán ez maga a csoda” — gondolta mosolyogva, miközben figyelte, ahogy az ötéves Emese Lengyel óvatosan akasztja fel a díszeket a zöld ágakra.
Még a legapróbb jócselekedet is képes elindítani egy hosszú, láthatatlan láncot.
És ettől a világ egy kicsit melegebb, világosabb hely lesz. Higgyünk ebben őszintén.