A tanévkezdés után Lilla Kozma pénzügyi mozgástere gyakorlatilag megszűnt. Amint lezajlottak az iskolai beszerzések, a korábban is ingatag költségvetés végleg kibillent, mintha egy rozoga csónakot kapott volna el a vihar. Az év végére felhalmozódott a lakbérhátralék, tartozott Ilona Békésinek, a szomszédnak, és András Kertésznek is, aki még az édesanyja idejéből ismert kolléga volt. Mindenhonnan csak apró összegek, mégis együtt nyomasztó teherként nehezedtek rá.
Amikor felajánlották neki, hogy takarítson ki egy lakást, egy pillanatig sem habozott. A pénzt még kézhez sem kapta, már fejben felosztotta az egészet. Előző nap érkezett meg az árvaellátás: egy részét azonnal a lakbérre és Ilona Békésinek szánta, másik részéből tartós élelmiszert vett volna, hogy ne kelljen minden fillért számolva boltba járni. Egy kisebb hányad ment volna tisztítószerekre, egy egészen szerény összeg pedig az ünnepi asztalra. Ami megmarad, abból kellett volna kihúzni a következő ösztöndíjig.
A háromszobás, barátságos lakásban port törölgetve Lilla magában sóhajtozott. Milyen különös: valakinek belefér, hogy takarítót hívjon, míg másnak minden aprópénz sorsa kérdés. Itt minden rendezett volt, semmi szétszórva, semmi felesleges. Nyilvánvalóan nem éltek itt kisgyerekek. Szinte értetlenül nézett körbe: vajon miért volt rá szükség? Talán egyszerűen nem tudták, mire költsék a pénzüket.
Réka előző este arról faggatta, vajon hoz-e neki ajándékot a Mikulás. Lilla azt felelte, hogy az iskolában biztos kapnak majd édességet. A kislány azonban rögtön rávágta, hogy azt minden gyerek megkapja, ráadásul egyformát. De lesz-e valami, ami csak neki szól, ott várja a fa alatt? Lilla akkor csak annyit mondott, nem tudja. Most már úgy érezte, jobb lett volna őszintén kimondani: nem lesz. Hiszen honnan is lenne? Bárcsak találna az utcán legalább pár ezer forintot. Abból vehetne Rékának egy apró meglepetést, magának meg talán egy egyszerű pólót. De pénz nem terem az aszfalton.
Két és fél óra alatt végzett a munkával. A lakás eleve makulátlan volt, mindennek megvolt a helye. Lilla már indulni készült, amikor a házigazda megszólította:
— Lilla, nagyon köszönöm, igazán alapos munkát végzett. Az ügynökségnél azonnal visszajelzek. De lenne még egy kérésem.
— Miben segíthetek?
— Feldíszíteni a nappalit. A férjem kollégákat hívott szilveszterre, de a hátam teljesen beállt. Ezért hívtam takarítani is. Szeretném ünnepivé tenni a szobát, de egyedül nem menne. A férjem későn ér haza. Segítene még egy kicsit?
— A húgomért mennem kell, de ha nem tart sokáig, maradok.
— Nem lesz hosszú. Jöjjön, megmutatom, hol vannak a díszek, fent tároljuk őket, én nem érem el.
Néhány perccel később már dobozokat bontottak. A csillogó díszek, az ép, fényes üveggömbök látványa annyira elragadta Lillát, hogy pár pillanatra megfeledkezett minden gondjáról. Ezek a díszek egészen mások voltak, mint az otthoni műanyag darabok. A girlandok épek voltak, nem hiányzott belőlük semmi, a figurák pedig olyan szépek, hogy az ember legszívesebben sokáig nézegette volna őket, mintha apró műalkotások lennének.
— A karácsonyfát talán nem állítjuk fel — szólalt meg a házigazda, kizökkentve őt.
— Miért nem?
— A gyerekek már felnőttek, külön élnek, unokák még nincsenek. Nekünk elég pár dísz is. Én elrendezem a figurákat, maga pedig akassza fel a girlandokat.
— Szerintem kár lenne ezt a sok szépséget csak a dobozban tartani — kezdte Lilla, miközben óvatosan a kezébe vett egy csillogó díszt, és már formálódott benne a gondolat, hogyan lehetne igazán ünnepivé varázsolni a szobát.