Lilla Kozma belépett a lépcsőházba, csizmáját a küszöbhöz ütögetve rázta le róla a havat, majd lehúzta az egyik kesztyűjét, hogy az arcáról letörölje a kibuggyanó könnyet. Ezután lassú tempóban elindult felfelé a lépcsőkön, mintha minden fok külön súlyt jelentene.
December harmincadika volt. Egyetlen nap választotta el az újévtől, mégis az ünnepi hangulatnak nyoma sem akadt nála. A pénztárcájában – ha egyáltalán lehetett annak nevezni – kongott az üresség. Valójában pénztárcája és táskája sem volt már: a régi nyáron szétszakadt, újra pedig sosem futotta. A pénz furcsa dolog, gondolta keserűen; akárhogy igyekszik az ember, mindig hiányzik belőle egy kevés.
Amikor a kirakatokban és óriásplakátokon mosolygó arcokat látta, óhatatlanul az az érzése támadt, hogy rajta kívül mindenkinek gördülékenyen alakul az élete. Mások mintha gond nélkül megengedhetnék maguknak azokat az elegáns parfümöket, amelyek ára felért Lilla egyhavi bevételével. Ilyenkor felmerült benne a kérdés: hol bújik meg ebben az egészben az igazságosság?
Másnap ünnep, és elvileg örülnie kellett volna annak a váratlan takarítási munkának, ami beesett. Nem is csoda, hiszen az összes többi takarító már foglalt volt, neki pedig szerencséje akadt. Gondolkodás nélkül igent mondott, még akkor is, ha emiatt kénytelen volt kihagyni egy főiskolai előadást.
Biztosra vette, hogy a szigorú Zsuzsanna Váradi nem hagyja majd szó nélkül a hiányzást a vizsgaidőszakban. Az oktató sosem szalasztotta el az alkalmat egy megjegyzésre, és külön balszerencse, hogy Lilla épp az ő óráiról maradt távol a leggyakrabban. Néha úgy tűnt, maga az univerzum dolgozik ellene.
Egy évvel korábban, tizenkilenc évesen, Lilla és hatéves húga, Réka Kozma egyik pillanatról a másikra elveszítették az édesanyjukat, és ketten maradtak. Az apjuk már régen eltűnt az életükből; az anya mindig csak annyit mondott róla, hogy „elindult egy vándorcsillag után”. Most pedig ő is elment, végleg, minden remény nélkül, hogy egyszer visszatér.
Lillának még másfél év hiányzott a diplomáig, Réka pedig épp az iskolára készült. A lány elszántan hitte, hogy nagykorúként mindent meg tud oldani. Azt viszont nem számolta bele, mennyi mindenhez nem ért: a háztartás vezetéséhez, az apró javításokhoz, a napi logisztikához. Úgy kellett beosztania az idejét, hogy beleférjen a húga óvodai, majd iskolai menetrendje, a tanulás, a bevásárlás, a hivatalos ügyek, sőt még a lépcsőház felmosása is, mert a régi panelben ez továbbra is elvárás volt.
A felnőtt lét gyorsan bebizonyította, hogy jóval nehezebb és költségesebb, mint az a biztonságos gyerekkor, amit az anyjuk mellett éltek meg. Néha sikerült elfogadhatóan beosztania a pénzt, máskor viszont egy váratlan kiadás mindent felborított, fájó hiányt hagyva maga után.
Lilla mellékállásokat keresett, de kevés helyen tárták ki előtte az ajtót. Teljes munkaidőre, sőt tizenkét órás műszakokra lett volna szükség, például egy raktárban, amit ő képtelen volt vállalni. Az ideje amúgy is szűkös volt: iskola, gyerek, háztartás.
Réka első iskolai hónapja kész rémálommá vált. Reggel negyed nyolcra be kellett vinni, tizenegykor elhozni, napközi nélkül, mindenféle alternatíva híján. Ehhez jöttek a végtelen füzet- és befizetési listák. Lilla néha arra gondolt, hogy abból a pénzből, amit egy elsős felszerelésére költöttek, más már nagy ünnepséget rendezett volna. Ezekkel a gondolatokkal a fejében ért fel a lakásuk ajtajához, nem sejtve, hogy hamarosan újabb kényszerű döntéseket kell meghoznia.