Megcsókolta a levegőt a telefon felé, majd letette a készüléket. A lakásban újra csend lett.
Amikor az éjféli harangszó megszólalt a tévében, Emese Fodor felemelte a pezsgőspoharat.
– Boldog új évet, Emese – mondta halkan, inkább magának, mint bárki másnak. – Egy új kezdetet. Megalázások nélkül. Felesleges emberek nélkül.
Ivott egy kortyot, aztán az asztalra tette a poharat. Hátradőlt a kanapén, lehunyta a szemét. Odakint petárdák durrantak, a város ünnepelt, fények villantak az ablak előtt. Bent azonban rend volt és nyugalom. Ebben a lakásban, amelyet saját munkájával teremtett meg magának, béke uralkodott. Emese egyedül köszöntötte az új évet – és pontosan tudta, hogy ennél jobb döntést nem hozhatott volna.
Január elsején délelőtt Norbert Lengyel hívta. Emese hosszú másodpercekig nézte a kijelzőt, majd elutasította a hívást. A telefon újra megcsörrent. Megint nem vette fel.
Egy órával később üzenet érkezett: „Emese, sajnálom. Szégyellem magam. Elmehetek hozzád? Beszélnünk kellene.”
Válasza rövid és határozott volt: „Nem. Ne gyere. Időre van szükségem.”
Norbert a nap folyamán többször próbálkozott. Hívott, írt, bocsánatot kért, magyarázkodott, új esélyért könyörgött. Emese hallgatott.
Este Erzsébet Rácz neve villant fel a kijelzőn. Emese elmosolyodott, majd egyetlen mozdulattal letiltotta a számot.
Három napig szinte senkivel sem találkozott. Olvasott, filmeket nézett, hosszú sétákat tett a téli, kiürült utcákon. Gondolkodott. Mérlegelt. Döntött.
Január negyedikén üzent Norbertnek: „Holnap este hatkor gyere. Beszélünk.”
Pontban hatkor csengetett. Az ajtóban állt, bizonytalanul toporgott, láthatóan nem tudta, hogyan kezdjen bele.
– Gyere be – intett Emese. – Ülj le.
A konyhaasztalnál ültek egymással szemben. Norbert a terítőt bámulta.
– Emese, én… – kezdte.
– Most hallgass – szakította félbe nyugodtan. – Előbb én beszélek. Utána te.
Norbert bólintott.
– Ezekben a napokban sok minden letisztult bennem – mondta Emese higgadtan. – Rájöttem, hogy nem akarok együtt élni olyan emberrel, aki nem képes megvédeni engem. Nem idegenektől, hanem a saját anyjától.
Norbert összerezzent, de nem szólt közbe.
– Az anyád megalázott a saját otthonomban – folytatta Emese. – Te pedig csendben maradtál. Őt választottad helyettem. Ez a te döntésed volt, Norbert, és én ezt tudomásul veszem.
– Nem választottam! – csúszott ki belőle. – Csak… nem tudtam, mit mondjak…
– Pontosan ez a baj – bólintott Emese. – Nem tudtad. Nem merted. Nem akartad. A végeredmény ugyanaz: nem álltál mellém.
– Sajnálom… – suttogta Norbert.
– Nem bocsánatkérést szeretnék – felelte Emese. – Válni akarok.
Norbert felkapta a fejét.
– Tessék?
– Válást – ismételte meg Emese. – Nincs mit elosztani. A lakás az enyém, a házasság előtt vettem. Beadjuk a kérelmet az anyakönyvi hivatalba, egy hónap múlva lezárul az egész.
– Ne siessünk ennyire… Talán adhatnánk még egy esélyt…
– Nem – rázta meg a fejét Emese. – A döntés megszületett. Ha beleegyezel, békésen elválunk. Ha nem, bíróságra megyek. Az eredmény akkor is ugyanaz.
Norbert sokáig hallgatott, majd fáradtan felsóhajtott.
– Rendben. Beleegyezem.
Emese bólintott.
– Köszönöm, hogy nem nehezíted meg.
Egy hónappal később benyújtották a papírokat, újabb hónap múlva kézhez kapták a végzést. Nem volt vita, nem volt vagyonmegosztás, nem volt botrány.
Emese maradt a lakásban. Egyedül. Dolgozott, barátokkal találkozott, színházba járt, olvasott. Megtanulta értékelni a csendet, és megszerette az egyedüllétet.
Fél év elteltével megismert valaki mást. Egy nyugodt, figyelmes embert, aki tisztelte a határokat, és nem hallgatott, amikor meg kellett szólalni.
Azt az újévi estét pedig néha felidézte, és elmosolyodott. Nem haragból, nem keserűségből. Csak azért, mert tudta: azon a december harmincegyedikén a lehető legjobb döntést hozta meg.
Megvédte önmagát. Megóvta az otthonát. És elindult egy új úton – megalázások nélkül, idegen elvárások nélkül, úgy élve, ahogyan élnie kellett.